Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

tett Arany. Tehát az egész odú egy kis szobából és pitvarkából állhatott. Sehol semmi külső jele annak, hogy ezen az udvaron látta meg a napvilágot a magyar nemzet legmagyarabb s legnagyobb költője. De hát Istenem, ugyan minek is? Mit nyer vagy mit veszt e kutatgatás által az ő dicsősége? Midőn a gyümölcs ízét, a virág szépségét és illatát élvezed, nem kérdezed és nem vizsgálod a földet, mely azt termetté. Talán Shakspere mondja, hogy minden göröngy lehet boldogság és dicsőség forrása, ha Isten keze megérinti. 18. kép. Lévay levelezőlapja Szalontárói Farkas Rózához Gondolom, ezután már nemigen kínálkozik alkalom arra, hogy Arany emlékét nyilvánosan ünnepelgessük. Petőfiére még gyakran. Az ő lelke és emléke örökké forr és lángol költészetében és életében, s időről-időre tápot talál benne a szellemek forrongása. Az Arany-ünnepélyen pedig hármunk szerepléséből azt a meggyőződést merítettem, mely különben nem most támadt bennem először, hogy nem való az öregeknek a nyilvános szereplés. Megjelenésök, előadások inkább sajnálatot, mint buzdulást kelt. Hiába, az élet az ifjúságé! „Succedunt novi, veteres migrate coloni!" Magam is majd csak a Tompa rimaszombati szobrának ünnepélyén óhajtok még részt venni, s megvinni oda szerető barátságom utolsó hódolatát; azután csak néma szemlélője leszek minden hasonló nyilvános ünnepeknek, s ha egyben-másban talán melegen dobog is a szívem, nem tolmácsolom. 1899. szeptember 21. Korán beköszöntött hozzánk az ősz. Ez a máskor oly szép verőfényes szeptember eddigelé csaknem folyvást komor, hideg, sokszor huzamos esős napokat hozott. Csak most néhány napja kezd valamennyire fölmelegedni. Az esőzések után nagyon vidítja még szemünket a mezők és hegyek üde zöldje, de azért ott ül már a természet arcán az a hervadást jelző búskomolyság. Sírhalmunkon is hervadt virág-kórócskák között virul még néhány törpe őszirózsa.