Petrán Lajos: Matyó élet. Matyó sors. Regényes memoár (Miskolc, 2000)

Arnóc Jankó szógája

tak valamin. Én erre már oda se figyeltem. Azért egy kicsit mégis dühösnek éreztem magam, amiért nem vettem észre, hogy a csikó szabadon van. De egész áldott nap dóit lucernát kaszáltam, s a dóit lucerna kiveszi az ember seggebolondját. Fáradt voltam. Még azt a rántott löttyöt sem kívántam, amit estére kaptam. Én nem ettem bent soha ennél a háznál! A csikót nagy nehezen megnyúztam, a húsát, csontját elástam, igaz, adtam a kutyának is, a macskának is belőle, a bőrét sós vízbe tettem, még sót sem akartak hozzá adni, majd szombat este elvittem Lokhe sógoromhoz. Közösen csináltunk belőle nagyon fajin tarisznyát. Olyan szép volt, olyat még Arnóc Jankó sosem látott, olyan erős, hogy a fia holtáig emlékezhetett róla gyermekkori bűnére. Gondoltam, hátha jobb szemmel néznek rám. - Hát a bornyú? - Igaz, a bornyúval még cifrább volt! A tehenek, kettő volt, este, fejeskor kaptak is, nem is abrakot. Az asszony, ha ő fejt, az emberre bízta az etetést, de az meg olyan fukar volt, hogy inkább maga ette volna meg még a marharépát is a tehén helyett, ha elbírta volna a gyomra. Meg, mondom, büdös volt számára a munka, így a pelyva, a dara, az áztatott szak és reszelt répa keverékét is csak olyan ímmel-ámmal készítette el. - Mi az az áztatott szak? Amikor a sutúban, tudod, az olajütőben Küllőéknél kinyomatják az olajat a napraforgómagból, az a nagy, kerek, szürkés színű négy-öt centi vastag pogácsaféle, amit ti is annyira szerettek rágni. Azt eláztatják vízben és az abrak közé keverik. A tehenek is nagyon szeretik, nemcsak ti. Mikor az asszony rám sózta a fejést, jól járt a két jószág. Ezt leshette ki a kölyök, s mivel kedvelte a kisborjút, elhatározta, hogy jól lakatja. Majdnem annyit etetett meg szegénnyel, mint a menynyit én készítettem a két tehénnek. Jól is lakatta, de annyira, hogy másnapra csúnyán felfúvódott szegény pára, harmadnapra meg is döglött. Rám fogták, hogy a tehénnek készített abrakból adtam a bornyúnak, attól. Ezt a szégyent már nem viselhettem. Eljöttem, igaz, ők is el akartak zavarni. Bérem a bornyú értékében letudták. Még köszönjem meg, hogy nem adnak fel a csendőrségen! - tették hozzá kegyesen. Nem tudtam sehogyan sem bebizonyítani az igazam, a kölyök meg hallgatott, mint a sír, de többet az ólnak feléje sem nézett.