Petrán Lajos: Matyó élet. Matyó sors. Regényes memoár (Miskolc, 2000)

Matyó ember muszka tanyán

már előbb is tapasztalta, hogy a magyar lovakhoz képest az orosz lovak kisebbek, gyengébbek. A szekéren egy kerek arcú, tarka kendős menyecske izgett-mozgott. A két ember povedált, povedált, közben rá-ránéztek, végül mutatták, üljön fel. Elindultak, de út sehol, csak a hóiétól szikkadó puha föld, sarjadó fű, szép haragoszöld. Friss szántást, őszi szántást sehol sem látott. Kelő, bujkáló búza-árpa vetést még kevésbé. A vasúti töltés is eltűnt már a szeme elől a kocsiról nézvést is, s már jó délutánba hajlott az idő, mire egy fából készült tanyához értek. Befordultak a sövénykerítés egy nyílásán, a vörös hangos „Brr" kiáltására megállt a fáradt lovacska. A muzsik intett Gyurinak, hogy a többi az ő dolga. Örül neki, legalább elfoglalja magát, megmozgatja elgémberedett tagjait, ismerkedik az udvarral, az óllal, mindennel, ami kívül van házon. Először a lovat látta el. A kis istállóban egy tehén bődült el, amikor a lovat bevezette. A tehén mellett egy éves forma üsző árválkodott. A két jószág csupa ganaj. Sírt róluk az éhség, a gondozatlanság. Körülnézett, hol talál szénát vagy egyéb abrakot. Az udvar végében renyhén széthúzva jó kazal széna terpeszkedett. Ellátta a jószágokat, azok szinte habzsolva faltak. Kezdte kitakarítani az istállót. Halomba rakta a trágyát, de mivel vigye ki? Alaposan körülnézett az udvaron, talált egy ütött-kopott trágyahordó talicskát, azaz egy furikot. Ezt is meg kéne előbb javítani! A házaspár igen elfáradhatott, naplementekor csak az aszszony jött egy kis favödörrel, leült egy székre, fejegetett. Meg sem mosta a tehén tőgyét, csecsét. Közben áradozott a hirtelen lett rend láttán. Bevitte a tejet, de hamarosan újra kijött, kezében kenyér, sós szalonna, egy bádogpohárban tej. - Nu, kusatty! Hogy hívnak? - kérdezte természetesen oroszul, de Gyuri már értette, mert sokat hallotta ezt a kérdést. — Gyuri, Grigorij! Az asszony közelebb lépett, barátságosan megveregette a vállát, megsimogatta az arcát is. Éjszakára bevitt a kitakarított istállóba két nagy öl szalmát, kért az asszonytól lepedőnek egy rossz pokrócot, kész a fekhely. Az igénytelenség pici korától a vérébe ivódott, fel sem vette a változást. Volt min gondolkodnia. Haza is gondolt, új gazdáira is, mert megint csak szolga volt, de legfőképpen a tanya rendbetétele foglalkoztatta. Egy hónap múlva már csaknem ragyogott lova szőre,