Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

Németh Miklós: Deák Gábor

Németh Miklós: DEÁK GÁBOR Neve, hírneve, tekintélye, elismertsége messze túlmutat szűkebb otthona, Miskolc és Borsod-Abaúj-Zemplén megye határain. Humanista, polihisztor, kultúr- és irodalomtörténész, tudós elme, de mindenekelőtt olyan pedagógus, aki tudását, országés történelemismeretét úgy adta át nemzedékeknek, nekünk, az „Ő diákjainak", hogy még azok is, akik különösebben nem vonzódtak az általa oktatott tárgyakhoz, évtizedek múltán is - az iskolapadokból kikerülve - meleg szívvel, hálával és elismerően gondolunk vissza óráira, a Vele együtt töltött évekre. Szigorú, keménykezű, egyúttal meleg szívű és igazságos embert ismertünk meg „Gabi bácsiban", osztályfőnökünkben 1962 szeptemberében, jómagam és még 45 osztálytársam, akik akkor kezdtük középiskolai tanulmányainkat. Határozott hangon, kétséget nem hagyva céljait és elképzeléseit illetően mutatkozott be már első találkozásunkkor: olyan osztályt kívánok „faragni" és nevelni belőletek - mondta -, akik, ha leérettségiztetek, bárhová is kerültök az életben, megálljátok helyeteket. Mindenekelőtt művelt főkre, az ország, a magyar nép és nemzet iránt minden körülmények között elkötelezett, a hazáját és népét tisztelő és szerető ifjakká szeretnélek nevelni titeket. Páthosz, de egyúttal olyan hitvallás volt ez, mely végig jellemezte munkáját, óráit, emberi magatartását. Olyan értékek mellett állt ki és érvelt, melyek évszázadok alatt kristályosodtak ki, és amelyek tisztelete és megőrzése nélkül nincs nemzet, haza és haladás. Hitet öntött belénk, kitartásra, küzdelemre és a kemény munka tiszteletére tanított bennünket. Soha nem felejthető élmény, ahogyan el tudott - és mert!! - szakadni a tankönyvek száraz anyagától és struktúrájától. A padsorok között sétálva, a szó igazi értelmében előadott: fűszerezve mondanivalóját életútjának tapasztalataival. Tette ezt akkor, amikor a bevett és általánosan megfogalmazott követelmény a sablonokra, a központilag előírt és leosztott kritériumok maradéktalan tiszteletben tartására épített, azt tekintette elfogadhatónak és kiválónak, ami a tankönyvekben szerepelt. Első- és másodéves középiskolai diákokat tanított meg a lényeglátásra, az összefüggések keresésének szükségességére, a másság tiszteletben tartására, egyszóval toleranciára. Úgy tudott egy-egy irodalmi műről vagy éppen egy történeti korszakról beszélni, hogy lelki szemeink előtt szinte pergett, játszódott az esemény. Erdélyt - ahol lelkészként dolgozott -, a havasokat, Hargita és Kovászna megye falvait, az ott élő emberek életét szinte minden témánál megemlítette. Tőle hallottuk először: az együvé tartozás, a közös történelem és nyelv kötelez, még akkor is, ha a történelem folyása határokkal választ el bennünket. Éppúgy ostorozta előadásaiban a túlságosan pesszimistákat és hitetleneket, mint a túlságosan magabiztosokat, hogy mást ne mondjunk, nagyképűeket. Julianus barát, Vámbéry Ármin, Kodolányi, Szekfű, Illyés Gyula (és a sort hosszan folytathatnám) állandóan emlegetett, mondanivalóját segítő szereplői voltak óráinak. Sokat és meggyőzően foglalkozott a belénk ivódott kisebbrendűségi érzéssel, a lemaradott-