Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

ÉLETEM TÖRTÉNETE - Deák Gábor

mája. A Kecsedszilváson élő Mózes nevű zsidó kereskedőnek volt öt hold jó földje Nagyiklód felé egyben sík területen. A kecsedi egyházközség a tagosításkor Szilkerék felé kapott néhány hold dimbes-dombos kecskelegelőt, ahol csak libát, kecskét lehe­tett legeltetni, még kasználni sem lehetett a gidres-gödrös területen. Ki kellett mennem Bányai bácsival átvenni a kecsedszilvási Mózestől az épületeket. De az is lehetett az Egyházkerület elgondolása, inkább az egyház vegye át, semhogy beleköltözzenek ro­mán családok. Én próbáltam vigasztalni titokban Mózes feleségét és serdülő lányát, hogy „nem lesz ez így mindig". Jó, hogy nem adták tovább. 1944 tavaszán bent ültem az Intézetben a Jókai u. 11. szám I. emeletén, amikor bejött Bányai bácsi, leült az író­asztalom mellé, kiesett a könny a szeméből és mondta: „elvitték a zsidókat". A falu há­rom szekér kenyeret vitt a szamosújvári állomásra utánuk. Szamosújváron ismeretségem is volt Mihály Manó zsidó ügyvéd családja, Mihály Lydiával, aki Kolozsvárt a Román Gimnáziumba járt, kolozsvári teológus koromban is­mertem meg. Őket is elvitték. A háború után 1945 májusában tudtam meg, hogy 1944-ben Bányai bácsi bevitt házigazdámnak, Tamás Gergelynének a Rákóczi u. 28. alá két zsák lisztet abból, amit Mózes 5 holdjából csépelt. Igaz, hogy a falusi malomban őrölt vörösliszt volt, korpás, de Tamás néni hálálkodott, hogy ezzel húzták át a frontot. így nem tartoztam azért, mert míg távol voltam, őrizte ruháimat, diplomáimat. A férje, Tamás Gergely csendőr volt 1920 előtt, aztán a románok úgy megverték, hogy belehalt. Lánya viszont már ro­mánhoz ment férjhez és Bukarestben élt. Tamási Áron a párhuzamos Vasvári utcában lakott. Sokszor találkoztunk. Pécsett előbb a Papnövendében voltunk, majd kitettek bennünket a Táborba. Harsányi László volt a vezető protestáns lelkész. Sok jó kapcsolatot szereztem feren­cesekkel, bencésekkel, cisztercitákkal. Leszerelésünkkor tábori lelkészek lettünk. Volt, akit már onnan a frontra vezényeltek. Többeket elengedtek. így mentem haza Miskolc­ra szüleimhez. De a front közelgett, anyám vak volt, apám beteg. Legnagyobb bátyám Csíkszeredából Esztergomba került a postához. A Belvárosi Plébánián lakott a felesé­gével Kovács József tisztelendő úrnál. Elvittem anyámat oda. A front alakulása miatt már nem tudtam Miskolcra menni. A kifüggesztett felhívásokra jelentkeztem a Kiegé­szítő Parancsnokságon bevonulás céljából. Aki nem tette, elfogták és felakasztották, mint szökevényt és hazaárulót. Beosztottak az ott lévő 5. számú szegedi menekült tá­bori kórházhoz. Súlyos sebesültekből állt az alakulat, a Bencés és Ferences Gimnázi­um pincéjében voltak elhelyezve. Minden reggel lábuknál fogva húzták ki a halotta­kat. Amikor kivitték őket, még volt rajtuk ruha, amikor temetni mentem, már az sem volt rajtuk. A helybeli református lelkész, Csizmadia Dániel azt mondta nekem: „Ne­ked még sokat kell imádkozni, hogy az Úrjézussal találkozzál." Aztán 1944 december karácsony estéjén elment a németekkel. Másnap, ünnep első napján Esztergom min­den katolikus templomában szólt a harang, az evangélikusoknál is, csak a református

Next

/
Oldalképek
Tartalom