Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

VÁLOGATÁS DEÁK GÁBOR MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYAIBÓL, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI, TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAIBÓL

szemei előtt, a Merengés, Hiú remények, Vergődés című versek a magános órák meditációit adják, olykor-olykor számvetések is életéről. A szabadságharc, a haza szeretete újra és újra megjelenik verseiben mint a Mikes búcsúja, Régi emlék, a Kivándorló imája című költeményekben. Természetleírásai erről szólnak, a történelmi Magyarország Isten áldotta szépségeiről, de még az alföldi tikkadt szárazságról is, s ebben is benne van a magyar ember mindennapos gondja éppúgy, mint a téli tájról írt verseiben. Ez a föld azonban nem egy általános hazai kép, hanem benne gyökerezik a Sajóvölgye gyermekkorától hozzánőtt képe, a rögszeretet, amelyből lett s amely múló porát is befogadta. Úgymond egyik bírálója: „A Sajó völgyét irodalmunk tájképei közé emelte". Ide fűződnek emlékei. Öreg korában a szemlélődés, a visszatekintés, a higgadt életérzés, a csendes, puritán, tiszta érzés uralja verseit. Érzéseit, az elmúlás gondolatát képekben fejezi ki, mint a Papírhajó című 1915-ben írt versben. De ez van az Alkony, Végtelen színjáték című költeményekben is, ugyanígy az Aratás, Napnyugta, Emlékeim című versekben. Barátai között a Tompával való kapcsolatát emelik ki, akivel nemcsak verseiben, hanem levelezésében is kicserélte gondolatait. Ez a kapcsolat 1844-ben kezdődött, s Tompa 1868-ban bekövetkezett halálával sem ért véget, hanem újra és újra visszatér költészetében. Nem hiányozhat életrajzából a kortársak, barátok, Arany, Tompa magyar református hitvallása sem, s ő puritanizmusának, belső lelki békességének, józan, szélsőségektől mentes, de sokszor az önvizsgálat mélységeit is megjáró lelki, erkölcsi, szellemi habitusának ez adta biztos alapját, s ebben a miskolci Református Főgimnázium, mint diáknak, majd pedig mint tanárnak életre szóló fundamentumot adott. Református énekeskönyvünk 277. éneke, a Gondviselő jó Atyám vagy, ennek a kifejezése is, bizonysága, hogy oly gazdag volt élete, pályája, költészete, ebben a predestináció tudata is végigkísérte. Isten megáldotta hosszú élettel, s ebben jó testi egészséggel, testi-lelki épséggel. A kis gyertyácska lángja, amitől Gárdonyi Géza meséje szólt, mindig világított benne, idős korukban is látta, érezte mindenki fényét, még ha itt-ott már csak pislákoló fény volt az, de idézte a dicső múltat, a haza szeretetét, a református keresztyén hitet, amelyek nélkül sehonnai az ember, a küldetés-tudatot, amely éber őrizője volt a nagy kortársak, nagy történelmi változások eseményeinek, hogy a dicső múlt után jöjjön boldog jövő még az I. világháború ránk szakadt viharából is. Most ez a kis gyertyácska innen, Sajószentpéterről világítja be Borsod és Miskolc vezetőinek és polgárainak lelkiismeretét, hogy megtettek-e mindent a múlt emlékeinek méltó őrizésében, a jövő munkálásában. Lévay József halála előtt elbúcsúzott az emlékektől, a Múzsától is. A Búcsú a Múzsától című versében ezeket írja: