Fazekas Csaba: Palóczy László beszédei és írásai 1848-1849 (Miskolc, 1998)
Bevezetés. (Palóczy László 1848-1849-ben)
lását nem lehet egyértelmű címkével ellátni. Az a korábban említett felfogása, mely szerint a reformkorban megindult folyamat következetes végigvitelét szorgalmazta, logikusan a radikálisokhoz közelítette, utóbbiaktól viszont megkülönböztette ragaszkodása a törvényes formákhoz, az, hogy az ország sorsát meghatározó intézkedéseket csak a képviselőház által megvitatott és elfogadott törvények útján látta eszközölhetőnek és idegenkedett az országgyűlésen kívüli eszközök alkalmazásától. Feltételeztük korábban, hogy nem volt ínyére a pártszerü keretekben történő politizálás, nehezen viselte volna a pártfegyelmet, s fontosnak vélte a képviselő személyének autonómiáját, a nemzet érdekében önállóan meghozott döntésének tiszteletben tartását. De ez nem azt jelenti, hogy mindenféle szerveződésből ki akarta volna húzni magát, sőt: a reformkori országgyűléseken az ellenzék gyakran tartott előzetes egyeztetéseket, megbeszéléseket a követendő taktikával kapcsolatban, az ilyen típusú összejöveteleknek Palóczy bizonyosan nem volt ellensége, valamely „párt" iránti teljes elkötelezettséggel kapcsolatban viszont szemmel láthatóan voltak fenntartásai. A szakirodalomban gyakran említik, hogy a radikálisok 1849. január 15-i összejövetelére, melyen a Habsburg-házzal való szakítás szükségességéről és a békepárt törekvéseinek ellensúlyozásáról döntöttek, Palóczy László szállásán került sor. 86 Ezen hivatkozások forrása valamennyi esetben Madarász József emlékirata volt, azt azonban korábban nem említették, hogy Madarász szerint a békepárt „aknamunkájával" elégedetlenkedők összejöveteleit 1849 első heteiben nem csupán egy alkalommal, hanem rendszeresen Palóczy lakásán tartották. 87 Ugyanakkor szinte bizonyosra vehető, hogy Palóczy távolodott tőlük, amikor a radikálisok márciustól egyre gyakrabban adtak hangot az országgyűlés feloszlatásával vagy felfüggesztésével (vagyis diktatórikus intézkedések szükségességével) kapcsolatos nézeteiknek. 88 Palóczy több felszólalásából is kiderül, hogy szemében az országgyűlés a nemzet akaratának kifejezője volt, olyan szent dolog, melyet nem tudott volna vélt pillanatnyi politikai érdekeknek alárendelni, s amelynek méltóságát az utolsó pillanatig megőrizni törekedett. A forradalmi diktatúra elutasítása azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy Palóczyt a békepárthoz közelítse, és talán akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy (egyébként a debreceni képviselők jelentős részéhez hasonlóan) a két párt között állt, jóllehet a radikálisokhoz kétségtelenül közelebb. Emellett szól, hogy Kovács Lajos, a békepárt vezető személyiségének visszaemlékezése szerint a „forradalmi párt" a Madarász-fivérek, Irányi Dániel, Vlád Alajos, Dobolyi Sándor mellett még mintegy 20 képviselőből állt, „kiket névről alig ismertünk". 89 Joggal feltételezhetjük, hogy ha Palóczyt politikai ellenfelei közé sorolta volna, isBorosy, 1948. 400. p.; Spiro György: Kossuth Lajos forradalmi szövetsége a radikális baloldallal és a népi tömegekkel. In: Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. II. köt. Bp., 1952. 143-247. p., 230. p.; Ruszoly, 1992. 29. p. stb. Madarász, 1883. 197., 209. p. Ld. pl.: Madarász, 1883. 222. p. stb. A radikálisokra általában ld. Deine László: The Radical Left in Hungarian Revolution of 1848. New York, 1969.; a debreceni országgyűlés politikai erőviszonyaira röviden: Benyel Miklós: Debrecen - 1848-1849. Debrecen, 1974. 85-105. p. stb. Kovács Lajos: A békepárt a magyar forradalomban. Válaszul Irányi Dániel röpiratára. Bp., 1883. 75. p.
