Dobrossy István: Borsod és Miskolc 1848-1849-ben. Naplók, töredékek, visszaemlékezések (Miskolc, 1998)

A naplóíró közgazdász: Lichtenstein József (1837-1914)

szép természetben érettetek, s imádott hazánkért bocsájtandom fel hozzá buzgó könyörgésemet. Másnap július 5.-én, szerdán déli 12 órakor történt az ünnepélyes megnyitás. Márczius 15-ike óta nem volt a főváros közönségének ennél szebb napja. Az egész Budapest pazar zászlódíszbe öltözött. Már kora reggel roppant néptömeg lepte el a budai királyi várpalota és a pesti Dunaparton lévó' színépület (redoute-vigadó) közötti hosszú útvonalat. Kivonult a sorkatonaság és a nemzetőrség is. Még ugyanaznap Palóczy László vezetésével küldöttség tisztelgett a budai várban a nádornál, hogy azt az országgyűlés megnyitására felhívja. E küldötségben vett részt báró Vay Lajos is a főrendiház tagja Borsodmegye volt követe és többször főispánja is. Ez időtől fogva azonban a magyar ügy a nemzet minden lelkesedése daczára nem jutott előbbre, úgy hogy, miután Windischgrátz herczeg főparancsnok a császári hadakkal a fővárost elfoglalta, a magyar kormány és a képviselőház 1848. december 31-én szilveszter éjjelén 20°-os hideg mellett Debreczenbe vonult vissza. Ugyancsak Palóczy László foglalta el ezután Debrecenben a képviselőházban mint korelnök az elnöki széket, miután a rendes elnökök nem jelentek akkor meg Debreczenben. Ez alatt az 1849. január 21-22-én folyt tarczali ütközet után, a hol Klapka György fényes győzelmet aratott Schlick tábornok serege fölött, 1849. február 6-án jött ismét magyar hadsereg Borsodmegye területére Klapka vezérletével, melyről Szemere Bertalan Kossuth Lajos ministerelnöknek 1849. február 6-án a következőket írja: „. . . Ismét Miskolczról írhatok — így örvend február 6.-ról kelt levelében - a hová a hadsereg ma délután vonult be a népnek örömkönnyei között. Mióta az ellenség förgetege átment életén, azóta még lángolóbb hazafisága. Egy huszár lovagolt mellettem. És azt is üdvözölték, éltették, csókolták még a köpönyegét is. A nép tömegekben indult élőnkbe; üdvözítőnknek, megváltónknak nevezett; szóval ez valami szívreható látvány volt. Nem láttam embert, ki ne sírt volna örömében. Megjegyzem, miképpen csak akkor tudta meg a város jövetelünket, midőn az ongai parton feltűnt a daliás sereg. . ." Erről az oldalról tehát debreczeni menedékhelyünk egyideig biztosítva volt.