Miskolc a millecentenárium évében 2. (Miskolc, 1997)

A művészetek világa - Porkoláb Tibor: Van-e Miskolcon irodalom?

déssé válik: akkor van miskolci irodalom, ha vannak a helyi irodalmi hagyományok ápolására hajlandónak mutatkozó (szak)emberek. Némi túlzással azt is mondhatnánk, miskolci irodalom azért van, mert CSORBA Zoltán tanár úr vállalkozott történetének megírására (1942) és topográfiájának összeállítására (1975). A Miskolc és Borsod az irodalomban szerzője valóban nem tesz mást, mint - az általa is diagnosztizált regionális szellemi krízisre adott válaszként — elbeszél egy (szépen megkomponált) történetet. A lokális értékválság szerinte a helyi literátus köztudat dialógusképtelenségére vezethető' vissza. Művének ezért kettős funkciója van: egyrészt tudatosítania kell az irodalmi múlttal való közösségi kommunikáció súlyos zavarait, másrészt meggyőző példát kell mutatnia a hagyománynyal való (konstruktív) párbeszédre. „Itt kínálkozott számomra az építő feladat - olvashatjuk a Bevezetőben -: megkeresni a mi szerény, de számunkra értékes borsodi irodalmunknak múltba vesző szálait. A szerves egészbe: az időbe beállítani, történelemmé fűzni a sok magányos szigetember próbálkozásait, városunk, megyénk apró irodalmi kincseit. Meg akarom mutatni sok, az élet felületén élő miskolcinak, hogy itt is nyúlnak a mélybe ősi kultúrgyökerek, és könnyen felejtő borsodiaknak szeretném megmutatni helyi irodalmunk szépségeit. Szerény művemmel is megkedveltetni kívánnám önmagunk előtt is a mi tájunkat, a mi népünket s erősíteni az azonos történelem és kultúra tudatát. [...] Bántott, hogy nem volt még helyi normánk sem. Bántott, hogy értékeinket nem becsültük eléggé". Csorba tanár úr művének tehát küldetése van: irodalmi múltat kell konstruálnia egy (a közfelfogás szerint irodalmi hagyományokban meglehetősen szegény) régiónak. A regionális irodalmi tradíció megteremtése, a hatásos demonstráció persze roppant erőfeszítéseket igényel, így nem meglepő, hogy a (tagadhatatlanul nagyszabású) vállalkozás heroikus jelleget ölt, a tisztán historiográfiai szakmai feladat patetizálódik és moralizálódik, a konstrukció lényegében a reprezentációnak rendelődik alá. 5. A Csorba-féle történet főhőse kétségtelenül Lévay József, „a legtipikusabb borsodi költő". Lévay azért válhat a lokális irodalmi kánon központi figurájává, mert életműve egyszerre alkalmas a genius lóéinak, az egyetemes és regionális irodalmiság egységén alapuló értékfelfogásnak, valamint a konzervatív irodalomszemléletnek a demonstrálására. A szerző nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy Lévay „93 évéből 88-at itt élt le közöttünk", hogy (és itt valószínűleg Péterfy Jenő Lévaykritikájának gyakran idézett tételéhez kapcsolódik) „a borsodi tájat is ő emeli be az irodalmi tudatba". „Költészetében nemcsak fizikai tájunk rajza válik ki élesen - viszi tovább a gondolatot a szerző -, hanem a