Miskolc a millecentenárium évében 1. (Miskolc, 1997)

„Miskolci Évszázadok" konferenciák a honfoglalás 1100. évfordulója tiszteletére - Miskolc kereskedelmének és iparának története - Veres László: Céhes iparfejlődés és a manufaktúrák jelentősége Miskolc történetében

sok és a szabók, 1523-ban a vargák, majd utánuk néhány évvel később a szűcsök jutottak el az ipari érdekszövetkezés eme fokára. Tehát négy foglalkozás képviselőit találjuk céhekben, amelyek közül egy az élelmiszeripart, három pedig a ruházati szolgáltatóipart képviselte. Annak, hogy csak ezek az iparágak jutottak el a céhszerveződés fokára, több oka van. Kiváltképpen az, hogy ezekben az iparágakban bomlott meg először a termelés és az értékesítés egyensúlya, s vált szükségessé az érdekek képviselete. A 16-17. századi városi ipar differenciáltságára elsősorban a névanyagból következtethetünk. Bizonyítható az, hogy a magyarországi településeken a 16. században 90%-ban a foglalkozást jelentő családnevek az iparűzésre utalnak, s ez az arány a 17. század első felében is még 80%-ra tehető. A 16. századi bor- és gabonadézsma összeírásokban előforduló családneveket vizsgálva megállapítható, hogy a városban a családfők több mint 30%-a iparos foglalkozású volt, s ez az arány a 17. század első felében sem csökken 25% alá. Ez az arány mindenképpen magasabbnak tekinthető, mint a zempléni mezővárosokban, ahol az iparosok összlakosságon belüli számarányát az országos átlagot lényegesen meghaladónak tekintette a kutatás. A névanyag vizsgálatából 34 féle mesterséget tudunk azonosítani. A céhekbe tömörült iparos foglalkozásúak voltak a legtöbben, 10-15 között mozgott a mészárosok, szabók, szűcsök és vargák száma, de közel velük azonos létszámúak voltak a molnárok, kovácsok, fazekasok, szíjgyártók és a kádárok. Az iparos foglalkozásúakon belül a mai értelemben vett szolgáltató ipart képviselők számaránya volt a meghatározó, s a ruházati, a fémipar és a faipar erős differenciálódásról tanúskodott. A ruházati iparon belül a szabók és a szűcsök mellett megtalálhatjuk a gombkötőket, erszényeseket, süvegeseket, vargákat, csizmadiákat, tímárokat, csapókat, gubásokat, posztómetszőket. A fémiparban a kovácsok mellett a kardgyártó csiszárok, puskaművesek, pajzsgyártók, ötvösök és lakatgyártók, a faiparban pedig az ácsok, asztalgyártók, kerékgyártók szolgálták a lakosság speciális igényeit. Amíg e korban általában az élelmiszer és a ruházati ipar fejlettsége az általánosabb, addig Miskolcon a szolgáltatóipar ezekkel azonos fejlettségre jutott. Ennek okait a város földrajzi elhelyezkedésében és a gazdaság korabeli szerkezetváltozásában kereshetjük. Északkelet-Magyarország Borsodot, Abaújt és Zemplén déli részét magába foglaló vidékén a 18. századig a távolsági kereskedelem útján zajlott az áruforgalom. A forgalom három fő központot jelölt ki: Kassa, Miskolc és Tokaj. Az első kettő egy-egy megye természetes központja is volt. Zemplénnek ilyen jellegű központja természeti adottságai miatt később sem alakult ki. Abaújban és Borsodban a céhek döntő részének alapítása a kereskedelmi központokban következett be, míg Zemplén-