Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)

13. fejezet RÉGI MISKOLCI MESTEREMBEREK, MÜVEIK ÉS ÉLETMÓDJUK

(faragásos) tárgyakat, templomszékeket, faszekeket és több effélét csináltam. Ennek utána egy orgonát készítő műhelybe kerültem, majd utolsó munkahelyem ismét egy bútorasztalosnál volt. Összesen két esztendeig dolgoztam Bécsben. Vasárnap délelőttönkint feljártam a Politechnikumba, ahol egy privát rajztanár tanfolyamaiban vettem részt, egy-egy délelőtti óra oktatásért 3 ezüst húszast kellett befizetni, amit nem is sajnálok, mert mint tetszik látni a falon függő rajzokból, érdemes volt akkor időt tölteni és pénzt költeni. Hűséges úti cimborámmal, Forraival megbeszéltük, hogy mostan galantrin*

7 és filigrán*

8 munkára kellene menni, aminek lakatos és asztalos munkában a bajorországi Nürnberg város volt az otthona. Nekivágtunk tehát Felső-Ausztriának. Linzcn, majd Regensburgon át Nürnbergbe jutottunk. Ott nagyon szép galantrin munkákat tanultam csinálni, jobbadán a berakott munka járta, falitükör rámák, óratokok, dobozok és sokféle csecsebecse asztalos munkában, lakatos munkában pedig a treibolt,*

9 virágornamentika, zárt pléhek és más aféle kis munkák. Nürnbergből Münchenbe igyekeztünk, ahol mindketten ismét munkát kaptunk, itt már aztán csak díszfaragásos, rakott és hajlított bútormunkát csináltam. Itt Münchenben vettem a jó édesanyám elszomorító levelét, amelyben értesített arról, hogy jó édesatyám elbetegesedett, aligha eléri az őszt, jöjjek haza. Bár szerettem volna még egy kis időn át Nagy-Németországot bejárni, de édesanyám szavának nem állhaltam ellent, igyekeztem a Dunához közeljutni. Passauban hajóra is kaptam, amelyiken aztán lefelé, tehát pénzért, egész Pestig utaztam, Pestről pedig gyalogszerrel haza. Jó édesatyámat súlyos betegséggel ágyban találtam, szomorú volt a viszontlátás. Meg kellett ígérnem, hogy itthon maradok, beremekelek,

90 a műhelyt átveszem és jó anyámról, testvéremről gondoskodni fogok. Mindez így is történt, s jó atyámat Karácsonykor eltemettük. Ahol kezdtem, odajutottam ismét, ládakovács céhbeli mester lettem és amint tetszik látni, az vagyok ma is. Forrai János közben hazakerült, ő is megtelepedett. Húgom hozzá ment férjhez és én is megházasodtam, Kósa Mariska lett a feleségem. A bevégzett életleírásnak elmondása után kezembe adta a vándorkönyvét, nézzek bele. Az általa elmondottak igazolásául láttam, hogy az ő munkaadó mesterei más-más lapon írták a viselkedésének és ügyességének bizonyítását, aláírva és piros pecséttel megpecsételve, a hatóságok vidirozása nem hiányzott sehol. Arra a kérdésünkre, hogy a mesteremberek ugyanúgy és ily módon szokták bejárni a világot, és hogy szükséges-e az, a felelet az volt, hogy „bizony szokták, mert hiszen vándorlás nélkül és világlátottság nélkül nagyon kevésre viheti az ember. A miskolci asztalosok nagy része úgy cselekedett, mint jómagam, a vándorkönyve kinek-kinek egy-egy kincse és kedves emléke boldog fiatalságának." Elősorolhatnék többeket is, legyen elég egy itteni vörösréz mesterről elmondanom annyit, hogy az ő vándorkönyvében Bécsen kívül megtalálható nagy Németország minden fejedelemsége, konzulátusainak vidirozása; egy kész festőembernek vándorkönyvében pedig Németország, Dánia, Hollandia, Belgium és