Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)
12. fejezet A MAGYAR NEMZETI IPAR A MAGA VALÓSÁGÁBAN ÉS KÜLÖNLEGESSÉGÉBEN
A városi mesterember kilátta fiából, hogy az értelmes, intelligens gyerek, akit iskoláztatni érdemes, s nem kidobott pénz, amelyet a gyerekre költ, avégett, hogy belőle tudományos embert neveljen. A gyerek is jól tanult, kedve is volt hozzá, végigjárta a helybeli középiskolát, elment a teológiára, vagy egyetemre, szemináriumba. Elvégezvén becsülettel a tanulmányait és aztán bármely pályán is tudott boldogulni és előrehaladni. Láttunk jeles jogtudósokat, püspököket és államférfiakat, akiknek apjuk a kerekszékben ült valamikor. Megesett azonban az is, hogy a fiú kijárta a helybeli középiskolát, levizsgázott jó eredménnyel, s mindennek dacára beállván atyja műhelyébe rövidebb tanulási idő kitöltése után felszabadult, kezébe vette a vándorbotol, bejárván országot-világot, folyton figyelt, tanult és dolgozott, végre hazakerülvén átvette az atyja műhelyét, beremekelt annak rendje és módja szerint, idővel a város előkelőségei közé került, s belértékes embernek számított. Hogy ezen állításaim mennyire felelnek meg az igazságnak, bizonyítja az, hogy az 1872. évi I. Országos Iparosgyülés alkalmával, az abban részt vett országgyűlési képviselők és egyéb kapacitások ámulattal és bámulattal néztek egymásra akkor, amikor egy-egy vidéki cívis mesterember eredeti nyelven Homéroszt, Vergiliust és Horatiust citálta olyan beszédekben, amelyek diplomatáknak is becsületére váltak volna. Mindezekből meglátható az a jóleső jelenség, hogy a város kézműves lakossága értelmesség tekintetében olyan magas fokon állott, mint aminőnek előbb jeleztem ezt. A faluból városra került kis siheder, intelligens, eszes és jólnevelt gyerek, a kézműves pályáján boldogult, és mint mester, előre is haladt, házacskát, szőlőt, kis szántóföldet is szerzett mellette. A városi kézmüvesiparosnak gyermeke, akár a kézművesség mellett maradt meg, akár más pályára lépett át, mert megvolt az intelligenciája, szintén tudott boldogulni, hiszen megvolt a családi nexusa az édesapja után. Emennek falujabelivel, édesanyja révén pedig a városi polgársággal, s ezért aztán még az esetben is, ha fiskálissá lelt a fiú, biztosan számíthatott rajok. Ez meg is lett azáltal, hogy a klientúrája szaporodott, s megadta a biztos megélhetést. Egyik-másik iparosságnál megvolt az, hogy a nyári időszakban a műhelyi munkának szünetelnie kellett, így ctájt a gubás, vagy a tímár mesterember családjával és személyzetével földecskéjén kapálta a kapásnövényeket, valamint a szőlőjét is, ami maga után vonla azt, hogy borospincének is kellett lennie. A földnek termése megadta azt, ami a megélhetéshez szükséges. A pincéjébe raktározott borocskának ára pedig gyarapította az iparhoz szükséges forgalmi tőkét, vagy pótolta a gyemekek neveltetési költségét. A borseprő és a szőlő törkölye, a bőven termesztett meggynek levivel való feldolgozása, s ügyes kezelése révén egész éven által szolgáltatta a házi itókát. Mcgyvíz, lőre és ráspia alakjában frissítőitalul szolgált. A színbor csak vagy az Úrasztalára, vagy kiváló ünnepélyes alkalmakkor és nagy ünnepeken került a ház asztalára. Mindezekből megállapítható az a
