Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)

8. fejezet A MÚLT SZÁZADBAN FORGALOMBAN LEVŐ PÉNZÉRTÉKEK, AZOK ELNEVEZÉSE, ANYAGA, VISZONYÍTVA A TERMÉNYEKHEZ, ÉLELMISZEREKHEZ ÉS MUNKABÉREKHEZ

A XVIII. évszázad végén dúló Napóleon elleni háború nagy költséggel járt. Az ércpénz kevés volt, mit tehetett tehát az akkori uralkodó, Ferenc császár és magyar király? Arannyal, ezüsttel nem rendelkezvén, kényszerbankókat préseltetett, vagyis nyomatott. Ez volt tehát az ezüst forintot pótló fekete Bankozettel. Ezenkívül veretett 30-as számmal fél, és 15-ös számmal negyed, 6-os számmal, 10-ed, 2-es számmal 30-ad, valamint l-es számmal ellátott 60-ad rész, forintot pótló pénzérméket. Az akkori viszonyokhoz mérten erős mérvben növekedett az államadósság és azzal, a köznépet sújtó súlyos drágaság. Hogy a nemes érc által beváltandó pénzek értéke kisebb legyen, úgy intézkedett a kormányhatalom, hogy a pénzeknek értékét kétötödre szállította le. így keletkezett az ún. bankó (Schein) forint, vagyis a bécsi érték, melyet hivatalosan Waechriengnak neveztek el. A bankóforint eszerinti viszonylata az ezüstforinthoz a következőképp alakult. Két és fél bankóforint képezte az ezüstforint értékét, s ez az értékcsökkenés az összes pótpénzeken érvényesült. Az államadósság terhe ezen a módon csökkent ugyan, azonban az egyensúlyt ez sem állította vissza, s így rövid idő múlva, 1809-ben, a második devalvációnak szüksége állt be, amikor ismét kormányhatalmi intézkedés folytán az ezüstforintból leit bankóforintnak értékét 1/5-érc szállították le. Hogy világos képet rajzoljak az elmondottakról: ha valaki 1800-ban 100 forintot ilyen, kényszer árfolyamú papír, vagy rézpénzjegyben érintetlenül félretett, akkor 1806-ban az első devalváció után csak negyven forint értékű maradt ezüstben, vagyis 100 váltó, vagy bankó forintot telt ki. A második devalváció után pedig ugyanaz az összeg egyötödérc devalváltatott, vagyis 8 ezüst, vagy 20 váltóforintot képezett. A közéletre, vagy a közforgalomra vonatkozóan szolgáljon például a saját családomban előfordult következő eset. A boldog emlékű nagyanyám, Kornfeil Judit szülői örökségét 1804-től, vagy 1805-től egyik sógora kezelte apai végrendelkezés alapján. Az örökség - az akkori viszonyok szerint - ingatlanokban, pénzértékben és készpénzben 80 000 czüslforinlban volt megállapítva. Amikor említett nagyanyám a pozsonyi lakos mészáros mesterhez, Móga Ignáchoz, 1812ben férjhez ment, örökségét a gyámkodó, az előbbi képletben felállított számítás szerint 16 000 bankóforinttal akarta folyósítani. Ebből egész természetesen per keletkezett, aminek a vége az lett, hogy a bíróság nem vette figyelembe a második devalvációt és percgyezség folytán a nagyanyám öröksége 32 000 bankóforintra apadt le, amit neki kifizetni a tulora, vagyis gyámja köteleztetett. Ezen esetet úgy írom le, amint azt boldogult nagyanyám szájából, élőszóval hallottam. Ki tudja, hány ilyen eset adta elő magát? Hány család ment tönkre, mennyi remény és számítás vált füstté? És mégis nem fordult ki a világ a sarkából, a vagyon, vagyon maradt, ha számokban összezsugorodott is. Kiheverte a társadalom a csapást, annyival is inkább, mert 1809-től kezdve, a Habsburg ház és Napoleon között házasság jővén létre, Ausztria és Magyarország távolabb maradt a háborús