Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)

5. fejezet FELJEGYZÉSEK AZ ABSZOLUTIZMUS KORÁBÓL (1850-1860)

egyet a Király-hídnál

14 és egyet a Városháztéren. A diadalkapukat dúsan fellobogózták, fekete-sárga, piros-fehér és az ifjú császárné, Erzsébet királynénk tiszteletére bajor, kék-fehér zászlókkal. A császárné azonban nem kísérte cl Miskolcra felséges urát. A fogadtatáson inkább csak a gutgesinnt arisztokrácia vett részt. A nagy lelkesedés tehát nem volt egészen őszinte. Az uralkodó érkezésekor egy szomorú esemény nagy zavart csinált. Szirmay gróf, kinek fia a királyt keresztapjának vallhatta, az érkezéskor lova mellett összeesett és szörnyethalt.

15 J^z uralkodó Miskolcról nagy, nyitott lanclaueren

16 Egerbe hajtatott, ahol Bartakovics érsek vendége volt. Felizgatta a kedélyeket, különösen az iparosokat az akkor megjelent ipari pátens, az 1872. évi ipartörvény elődje. A pátens az iparszabadság elvén épült fel. Az iparosság azonban megmaradt a céhekben, melyeknek pénzen vásárolt előnyei jobb elhelyezkedése a vásárokon, stb. megmaradtak. 1858-ban nagy ünnepélyességgel nyitották meg a vasutat, ekkor jött Miskolcra az első vonat Debrecenből. A vasút megépítését nagy viták előzték meg, a zöld és fehér asztalnál egyaránt. Voltak, kik erősen agitáltak a vasút ellen, mert attól féltek, hogy Miskolcra még több katonaságot helyeznek, s az élelmiszerek még drágábbak lesznek. Mások, a mai rendezőpályaudvar helyére szerették volna az állomást, végre azonban, figyelemmel a Búzavásár tér remélt nagy jövőjére is, a mai telkek mellett határoztak. Egyébként az akkori állomás területe egy huszadrésze sem volt a mainak. Naponta egy vonat közlekedcll Pestre s vissza. A teherforgalom csekély volt, utazni sem utaztak sokan. A mozdonyoknak büszke neveik voltak, egyik Krasznahorka, a másik Csíkszentkirály, a vasúttársaság elnökének, gróf Andrássy Györgynek tisztciciérc.

17 A harmadik mozdony Almássy gróf pusztájáról Harangodnak neveztetett. A mozdonyvezetők nagy tekintélynek örvendeztek Miskolcon, az ún. maschinenfiihrerek™ vígan éltek, tekintélyük nagy, dolguk kevés volt. Különösen egyiküknek, a Bécsből származott Lalimnak, akit ha megjelent a fehérasztalnál, vagy valamelyik vendéglőben, tisztelettel megsüvegelték, mert - úgymond olyan nagy úr, hogy akkor utazik, amikor akar, oil áll meg, ahol akar. Az 1859. évi olasz háború

19 idején a sorkatonaság nem volt elégséges, megkezdődött nagy dínom-dánommal a verbuválás, a toborzás. Cigányzene, itatás, víg nóta csábította a húzódó legényeket, akiket végre is besorozott a verbuváló őrmester kézszorítása. Vígan énekelték: „ Gyere pajtás katonának, Jobb dolgod lesz, mint apádnak, Sem nem kapálsz, sem nem kaszálsz, Csak a kaszárnyában sétálsz." Össze is gyűjtöttek Miskolcon is párszáz embert, mire azonban betanították őket, már megvolt a béke, s a katonákat a kapott szép mundérral együtt, szélnek eresztették. Ekkor már nem a győzelem volt a magyarság vágya, mert az osztrák uralom vereségétől remélték az alkotmány feléledését. A hosszú tespedés után országszerte szabadabb szellem, nemzetiesebb irány volt érezhető.