Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)

1. fejezet GYERMEKÉVEK

bélyeg) való mcgterheltetésnek apostolai, a fináncok is szép számmal kerültek elő. Egyetlen elösmerést érdemlő újítás a biztos tclckkönyvczés munkája volt.

12 Természetes, hogy a kis Edclény nem volt berendezve ennyi vendég befogadására, de még hivatalos helyiségek előteremtésére sem. Ez utóbbiakat a nagy, emeletes, Coburg kastélyban

13 helyezték cl, a jövevények részérc pedig lefoglalták az uradalmi tiszti lakásokat, úgyhogy a bennlakók onnan kiszorultak. Szüleim akkoriban sokszor említették előttünk, hogy csak az iparosember a boldog ember, aki olt telepedik le, ahol neki leiszik, senkinek sem alárendeltje, szerencséjének kovácsa, s ha szorgalmas és takarékos, könnyen boldogul. Ekkor már elhatározták, hogy iparosnak adnak Pestre. Elhatározásukban döntő szerepet játszott az is, hogy több orvos véleménye szerint szembajom miatt iskolázásra képtelennek tartottak. 1852-ben fel is kerültem. Atyám felkérte Pesten lakó testvérbátyját, Györgyöt, hogy keressen számunkra megfelelő helyet. Nagybácsim házgondnok volt a régi orvosi klinikán, nagy ismeretséggel, cs így segítségünkre lehetett. Nemsokára megírta levélben, hogy Ede bátyám számára Wilncr Károly sárga rézműves

14 kitűnő műhelyében van hely, részemre pedig az akkoriban, és ma is igen előkelő Dreher Ignác

15 orvosi műszerkészítőnél. Szeptember elsején ott kellett lennünk, így augusztus vége felé - az úti passzusok beszerzése után - készülhettünk az útra. Az indulás előtti estén vacsorához ültünk, s az aszlali áldást mondottuk éppen, mikor idegen férfihang hallatszott, a szoba ajtaja megnyílt és egy előkelő külsejű úriember lépeti be, sétapálcával kezében, karján kerek, szürke köpönyeggel. Bemutatkozóit atyámnak, s egy lepecsételt kis levélkét nyújtóit át, e szavakkal: „tudom jó kézben adom le, hiszen mintha a pcsli Gyuri bácsil látnám magam elölt." A levélke különös hatással lehetett atyámra, ki vendégét leültette, majd édesanyámmal pár szót váltott, amelyei azután köveiéit a szíves marasztalás éji szállásra és vacsorához. Az asztalnál folytatóit beszélgetésből nemsokat értetlünk mi gyerekek, csak örömmel hallottuk, hogy a kedves és nyájas idegen bácsi Pestig velünk fog utazni. Másnap hajnalban útnak indultunk. Miskolcig uradalmi kocsin, onnan ekhós szekéren, négy jóvérű magyar lóval leltük meg az utat. Gurult a kerék a jótöltésü országúton Pest felé. Mezőkövesden a nagy kocsma egyik szobájában aludtunk, Gyöngyösön töltöttük a második, Gödöllőn a harmadik éjszakát. Útközben többízben megállítottak a cirkáló

16 zsandárok, megnéztek német nyelven kiállított passzusainkat, vizsgálták a személyleírást, majd lovább bocsátottak. Ismeretlen útitársunk Kerepes és Cinkota közölt elbúcsúzott atyámtól, minket megcsókolt, egy-egy, akkoriban ritka ezüst tallért nyomott a markunkba, majd egy útszéli úriház kapuja előtt leszállt és azon bement. Többel soha nem láttuk. Kérdéseinkre atyánk csak annyit mondott, hogy jó, ha szenvedő embertársunkon segítünk. Ne tudja a bal, mit cselekszik a jobb. Az idegen menekülő bujdosó volt.