Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)
1. fejezet GYERMEKÉVEK
Iskola nem volt a községben, s így négy tisztviselő család közös költségen egy soproni, öreg, nyugalmazott tanítót tartott, aki a négy család tizenegy gyermekét előkészítette a vizsgákra, melyeket Sopronban teltünk le. Tanítónk, az öreg Strauss bácsi lelkiismeretes, becsületes ember volt, aki felváltva naponként másmás családnál étkezve, a tanításon kívül a nevelésre is ügyelt és csak tanítványainak élt. Áldott emlékű szüleim gondos szeretettel őrködtek reánk, a hat gyermekre, ötéves korunkban mindegyikünk már olvasott és írt magyarul és németül. Atyánk nevelési rendszere ugyanis az volt, hogy mindazt, amit német könyvben tanultunk, magyarra, a magyart németre kellett átfordítani. És ez nagyon helyes módszernek bizonyult, amennyiben mindkét nyelvet folyékonyan, szóban és írásban megtanultuk, és mindvégig még is tartottuk. Hálás szívvel gondolok vissza e rég elmúlt boldog időre. A tanulást felváltotta a testedző séta és a játék. Atyánk, kertjéből mindegyik gyermeke részére kihasított egy kerti ágyat, melyet nekünk kellett plántálni, gyomlálni, kapálni. Nagy öröm volt aztán, ha egy-egy szál szegfű, vagy viola jutott a kalapra, vagy egy tányérka eperrel kedveskedhettünk szüleinknek. 1846-ban ínséges esztendő, aszály és sáskajárás tette tönkre túl a Dunán az aratást, amelynek a vasúthiány miatt drágaság lett a következménye. Ugyanazon év őszén jelentkezelt a krumplibetegség. Előbb a krumpliban mogyorónyi nagyságú, kemény gumócska fejlődött, amely aztán megpuhult és a krumpli rothadásnak indult, olyan szédületes bűzt terjesztvén a pincék és vermek környékén, hogy ájulásig volt, aki megközelítette. Az volt a boldog, aki tavasszal egy kis vetnivaló krumplit kaphatott. Az idő gyorsan haladt előre, s a házi nevelést tovább folytatni nem lehetett. Atyám, a herceg eszterházai cukorgyáránál viselt állásától megválva a soproni Ruprecht féle cukorgyárban, 2 mint gyármester vállalt alkalmazást. Eszterházáról Sopronban költöztünk. Nővérem a soproni zárdába 3 került, bátyám gimnáziumba, 4 én és öcsém az elemi iskolába. Atyám egyik fiát sem akarta lateinernek 5 nevelni, iparosoknak szánt. Meghozatta a bécsi föelemi iskola tankönyveit és alkalmas emberre találván ismét magánúton tanultunk. A vizsgákat Bécsben tettük le. Eközben lezajlott a szabadságharc. A soproni cukorgyár üzemét beszüntette. Atyám az ottani nemzetőrcsapatba felvétette magát, amelynek ugyan nem volt alkalma hőstetteket véghez vinni, ti. ellenséggel nem került szembe. Naponként a délutáni órákban gyakorlatozott osztagával. Egyenruhájuk nem volt, míg az önálló céhbeli iparosokból alakult polgári őrség vöröshaj tokás, csukaszínű frakkos egyenruhái viselt. A szabadságharc után atyám Coburg herceg edclényi cukorgyáránál, 6 mint főzőmester nyert alkalmazást, s így 1851-ben Edelénybc költöztünk. Hogy mit jelentett azon időkben a vasútnélküli Magyarországon az ilyen költözködés családostul az ország legnyugatibb határáról a kelcli részérc, az ma csak nehezen képzelhető el. A hosszú utat Pestig vasúton, Miskolcig gyorskocsin 7
