Balassa Iván: Sárospatak történeti helyrajza a XVI-XX. században (Miskolc – Sárospatak, 1994)

Előszó

1589: lávez légy te Patak, sok bölcsek előtt igen ösmert Város, előttem nem lészsz te felejtve soha. Panka 1930:2:15 ELŐSZÓ Sárospatak gyermekkorom visszaemlékezéseitől kezdve mindig az álmok városa. Nagyapám, Szabó József (1856-1937) 52 éven át Bárándon (Bihar megye) reformárus lelkész, pataki diák, valamikor az 1860-1870-es évek fordulóján. Hosszú téli estéken nagyon sokat mesélt emlékeiről, élményeiről. A kalandos utakról szülőfalujából a nyírségi Kékről, a nagy fürdésekről a Bodrogban, a konviktusról meg a brugóról (kis kenyér), az Iskolakertről, a szeretett szigorú tanárokról, Szálkapecekről a rettegett bajorosról (pedellus). A Várkert csodálatos világáról, melyet az özvegy úrnő nemcsak megnyitott időről időre a diákoknak, hanem még susztertallért (nagy méretű négy krajcáros pénzdarab) is osztogatott. De ha az élelmes konya vagy mendur (a legkisebb diák) újra elibe került, akkor Schwarzenberg Karolina hercegasszony mosolyogva, némi akcentussal megfenyegette: No, no kisfiam, téged már láttalak! Elvitt Nagyapám 1931-ben a Kollégium 400 éves jubileumára, melyből a 300 palástos pap felvonulása életem végéig tartó emlék marad. Majd, amikor nagybátyám előbb Cigándon magánorvos, majd Kenézlő központtal hat falu körorvosi teendőit látta el, a nyár egyrészét nála töltve, gyakran belátogattunk Patakra. Bár magam a Debreceni Református gimnáziumban érettségiztem, de kapcsolatom mindig erős maradt ezzel a várossal és legjelentősebb intézményével a Református Kollégiummal. 1955-1956 fordulóján lemondtam a budapesti Néprajzi Múzeumban viselt főigazgatói tisztségemről. A miniszter első helyettese magához hivatott és lemondásom visszavonására igyekezett rábírni. Amikor ez nem sikerült, dühösen kifakadt és feltette a kérdést, hogy válasszak Sárospatak vagy Zalaegerszeg múzeuma között, mellyel a földrajzi távolságot, és a szélreszorítást akarta érzékeltetni. Természetesen Patak mellett döntöttem, hiszen annyi kedves emlék kötött ehhez a városhoz. 1956. február 15-én el is foglaltam a Rákóczi Múzeum igazgatói székét, melyet egy évig Dankó Imrével töltöttünk be barátságban, jó egyetértésben. Feltétlenül igazat kell adnom Ortutay Gyulának, amikor Lápok, falvak, embe ek (Balassa 1975) című könyvem előszavában ezeket írta: „Balassa Ivánnak megadatott a néprajzi kutató jó szerencséje: gyűjtőútjai során szép szavú, jó emlékezetű bodrogköziekre talált. Ezért gondolom, hogy a sárospataki évek, a múzeum igazgatása, a bodrogközi gyalogos kalandozások Balassa Iván szá-