Miskolc története III/1. 1702-1847-ig (Miskolc, 2000)

MEZŐGAZDASÁG - ÁRUTERMELÉS - PIAC

év adataiból nehéz következtetést levonni, ennek ellenére megállapítható, hogy minden részadatnál csökken az állatállomány: összességében az I. fertályban 138-ról 116-ra, a II. fertályban 150-ről 91-re. A III. fertály 2. tizedének gondos számláló biztosa a csökkenés okáról is adott tájékoztatást: egy év alatt a szakaszában eladtak 4 tehenet, 2 tehén és 1 üsző pedig megdöglött. Ezek közül a szarvasmarhák közül egyiket sem pótolták, az érintett gazdák felhagytak az állattartással. Az állattenyésztés területén az árutermelést az állatok számának emelkedése jelezné, mint látjuk, a források Miskolc esetében nem erre utalnak, ehhez a legelő mennyisége és minősége sem volt megfelelő. A korszakra jellemző tendenciával, a nyugati típusú vágómarha elterjedésével szemben, Miskolcon ellenkező tendenciát tapasztalunk; csökken a marhatenyésztés. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a korszakban már csak a házi szükségre tartott marhák vannak a városban. Az egy gazdaságban tartott állatok alacsony száma jelzi, hogy az állattenyésztés célja nem az eladásra szánt vágómarha tenyésztése, legfeljebb a tejtermékek piacára történő termelésről beszélhetünk. A város elsősorban húsfelvevő piaccá vált, termelő terület helyett. Az állattenyésztés alacsony szintjét az igásállatok újra és újra előkerülő hiánya is jelzi. Az állattenyésztés módjáról - a paraszti gazdaságok csökkenő állatállományának ellenére - a városi majorra és a közös legelőre vonatkozó jegyzőkönyvekből kaphatunk adatokat. A korszakban a marha tartásra jellemző, hogy a tenyésztés eredményei közül a leginkább piacképes tejtermelés növelése a fo cél. Miskolc esetében 1790-ben 13 fejőstehenet számláltak, 1840-ben 75 volt a számuk, miközben a meddők száma 32-ről 7-re csökkent. A tejtermelés serkentése - ha nem az állatállomány növelése útján - az állattartás módszerének a változásával érhető el. A változás ebben a korszakban a takarmányozás elterjedése, azaz az istállózó állattartás. Az állattartás egyik módja - szemben a rideg legeltetéssel - a vonóerőt és a tejet szolgáltató kezes marhatartás; istállóban, takarmánnyal, a másik a félrideg tartás, az állatok szállásokon tartása. Ez utóbbi esetben a legelőn szállást építtettek, ahová takarmányt halmoztak fel télire. Ezek a szállások többnyire a kéve tárolására és a cséplésre is alkalmasak voltak. A források elemzése alapján megállapíthatjuk, hogy a városi pusztákon és a magángazdaságokban is a félrideg tartásnak vannak nyomai, olyan nagyságrendben, hogy a