Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 2. Második, átdolgozott kiadás (Miskolc, 2006)
Vendéglátás, „szíveslátás"
Egy sétám az Avason „Rég ideje, hogy elszakadtam az én kedves Miskolczomtól, de elfeledni nem tudtam soha! Szerettem és szeretem most is. De hát hogy is ne? Ott éltem le gyermekkorom legnagyobb részét. Ott jártam a „normál” iskolákat és még most is, midőn már az idő meg-„macskakörmözte” a szemem tájékát és hajam deresedik, még most sem tudom elfelejteni a jó öreg „Tóbiás” professzor „kormos”-eit és „plágá”-it. Nem törte ő össze egy nebulónak sem a csontjait az ütésével, csak figyelmeztette plágáival a rendre és tisztaságra. Kár volt azt eltörölni, de nagyon. Ott vannak az én kedves régi jó barátaim. De mindenik között ott van az én régi, hűséges szeretett Szombati Laci barátom, a város szeretve tisztelt „Lacika” főszámvevője. Nem kértünk mi soha egymástól semmit, de ha kellett volna, életünket is feláldoztuk volna hallgatagon egymásért. Ilyen barátság most már alig létezik, vagy ha létezik, úgy kinematog rajban mutogatják, pénzért. De mi a legfőbb, ott van a mi: a „Latabár-család” mausoleuma. Benne fekszik néhai feledhetetlen atyám, Endre, nagybátyám, Mihály, Dezső bátyám és neje, Fodor Julia, (szintén miskolczi születésű leány) és fiuk. Ez az, ami előttem Miskolczot nemcsak szeretet, de szent helyemmé teszi. Ha elvétve Miskolczra kerültem, meglátogatni „Laczikámat”, soha nem mulasztottam el tiszteletemet tenni a város nagyérdemű néhai polgármesterénél, Soltész Nagy Kálmánnál, a városházán. Egy ily alkalommal „Laczika” magunkra hagyott bennünket és egyszerre csak Soltész Nagy Kálmán minden apropos nélkül azt mondja: „no öcsém, nem jön egyet sétálni az Avasra?” — Legnagyobb örömmel, polgármester úr! Már akkor is feltűnt, hogy „Laczika” még mindig nincs velünk. Hogy miért? azt később tudtam meg. Tehát elindultunk. Felértünk a temetőbe, a hol az ismerős sírkövek integettek felém, mintha mondták volna: Na, te „Szakadár”, hát nem jösz közibénk, apád mellé pihenni, elvágytál tőlünk”? Nem jösz? En meg válaszoltam nekik gondolatban: „még az meglehet, hogy ide jövök közétek". Elértük a Mausoleumunkat. Ott egy rövid imával elbúcsúztam szeretteimtől és mentünk feljebb a „Szem- szuróig”. (így nevezték el egykori szőlőnket.) Ott, a mint elfogulva állok és képzeletembe idézem a régi gyermekkort, boldogult szüléimét, elhunyt testvéreimet és a „Szemszuró"-ban töltött feledhetetlen ifjú éveimet, kevés vártáivá megfogja karomat a polgármester és gyöngéden oldalra fordítva azt mondja: „nézzen oda kedves öcsém, ezt Miskolcz város tanácsa ajándékozta néhai édes atyja emlékének”. Oda nézek, hát legelőször is látom volt szőlőnk kőfalán a jelzőtáblát: Latabár sor, tovább: Latabár sor, az egész környék: Latabár sor. Megértettem jóságát, hogy miért hozott fel sétálni az Avasra. Megértettem Laczim páratlan gyöngédségét, hogy miért hagyta vendégét egyedül sétálni a polgármester úrral ... nem akarta a jó barát látni könnyeimet. Szemem megtelt a hála könnyeivel és a legnagyobb tisztelettel hajoltam le az ősz polgármester kezeihez, ajkaimhoz szorítottam és elfúló hangon csak annyit tudtam neki mondani „köszönöm polgármester úr, köszönöm és köszöne- temet adja át nemes Miskolcz város érdemes tanácsurainál is ”. O megígérte. Es ha ő megígérte, úgy teljesítette is. Sok éve múlt már ennek. Azóta a jó polgármester már felvette a néhai nevet, ő is az avasi temetőben nyugszik és édes atyámmal együtt hívnak: „jere már Kálmán, jere! Megyek szeretteim, megyek, nemsokára. Latabár Kálmán ” 468
