Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 1. Második, átdolgozott kiadás (Miskolc, 2006)
Város az alföld és hegyvidék találkozásánál
A 18. század elejétől-közepétől a balkáni török fennhatóság alól elszármazott, többnemzetiségű, csupán ortodox vallásukban egyező kereskedőréteg Miskolcon alakította ki a Kárpátmedence egyik legjelentősebb diaszpóráját (szórványát). Az észak-, dél-, kelet- és nyugat-európai kereskedelmi kapcsolatok hatására sokféle kul- túrelemmel gyarapították a várost. A görög kereskedők átalakították a korábbi városképet, házaik a Kossuth, Rákóczi, Batthyány és főleg a Széchenyi utcákon - sok közülük felújított állapotban - napjainkban is hangulat-meghatározó építészeti együttest alkotnak. (A Széchenyi u. 12. számú ház szép példája a városrehabilitáció elmúlt évtizedeinek. Az épület udvari szárnyán tárták fel a miskolci görögség első kápolnáját, amely előzménye volt az 1785-1806 között épült templomuknak.) A görög kereskedők a napóleoni háborúk idején (1796-1815) óriási pénzekkel tettek tanúságot „itteni hazaszeretetük"-ről, de a görög szabadságharc (1821-1829) az „otthoni hazaszeretet" győzelmét jelentette többségük számára. Akik ittmaradtak, viszonylag gyorsan asszimilálódtak, helyüket pedig (a gazdaságban, a kereskedelemben éppen úgy, mint a városképben, illetve a település szerkezetének alakításában) fokozatosan vette át a zsidóság. A zsidóság (a görögökhöz hasonlóan) a városi szellemiség a kulturális élet támogatója, mecénása volt. így támogatták Magyarország első kőszínházának felépítését és megnyitását 1823-ban. Az állandó színház felépítésének igazi pártfogója és ügyének képviselője gróf Széchenyi István (1791-1860) volt. A legnagyobb magyart sok szál fűzte a városhoz, ezért érthető, hogy a település főutcáját 1874-ben róla nevezték el. Miskolcon volt nevét viselő szálloda, kávéház, görög gyarmatáru kereskedés, s olyan középület, amelynek homlokzatán az 1930-as évekig látható volt mellszobra. Ebben az épületben működik Miskolc egyik legszebb hagyományú gyógyszertára, az „Arany Szarvas". 1994-ben - innen nem messze - a Városház téren állították fel azt a Széchenyi szobrot, amelyet Melocco Miklós álmodott formába. 1991-ben a Miskolci Akadémiai Bizottság székházában - születésének 200. évfordulójára emlékezve - felavatták Széchenyi István bronz mellszobrát, amelynek alkotója Gulácsy Horváth Zsolt. Miskolcot addigi történetének legnagyobb tűzvésze pusztította 1843-ban. Alig maradt néhány középület épen: a természeti csapás újra környezetalakító, városképformáló tényezővé vált. Az újjáépítés, s közöttük is a színházé, jól példázza a város kultúra iránti felfokozott igényét. A nagy munka élére Szemere Bertalan (1812-1869) állt, aki hasonlóan a nagy elődhöz, Széchenyihez szintén a Miskolci Nemzeti Kaszinó elnökeként szervezte a munkálatokat. 1857-ben így nyílt meg a város második (jelenlegi, de eddigi történetének legnagyobb átalakulását átélő) kőszínháza. A várost 1878-ban árvíz döntötte romokba, s újabb lehetőség adódott egy új, modem városkép megtervezésére és kialakítására. A rendezési tervek a 19. század végére készültek el, de megvalósításuk - más településfejlesztési lehetőségek és kényszerhatások alatt - a 20. század 60-70-es éveire maradt. A millenniumra készülődés és egy kiemelkedő polgármester-egyéniség, Soltész Nagy Kálmán hivatali működése alatt (1878- 1901) épültek fel a város napjainkban is kiemelkedő középületei: Korona (Avas) Szálloda, Közfürdő az Erzsébet téren, de a tér valamennyi építménye, a Városháza utcaképet meghatározó saroképítménye, az Igazságügyi Palota, a népkerti Vigadó, a Tiszai és Gömöri pályaudvar tárházai, s számos, azóta funkciót váltott laktanya. Ebben az időszakban Miskolc állít először egész 12
