Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 1. Második, átdolgozott kiadás (Miskolc, 2006)

Nagy múltú középületeink

egyharmadáért a bányakapitányságnak. A szerződést úgy kötötték meg, hogy a két telek szélességű, teljes utcai frontot egy ér alatt be kell építeni, pontosan: „az utcai homlokzat vonala egész hosszában az utcza jelentőségének megfelelő kivitelben, s a városi tanács által jóváhagyott tervek szerint két emeletes, monumentális épülettel építendő be." A Reggeli Hírlap c. miskolci napilap 1923. végén arról tájékoztatott, hogy elkezdődtek az építkezések, s a hatalmas épületet a következő év őszén át is adják. A 6 irodahelyiségen túl a bányakapitányság épületében tisztviselői szolgálati lakásokat alakítottak ki. (Az épület 100. évfordulóját emléktábla idézi a főbejárat északi oldalán.)

Egy miskolci nyomtatású képeslapon látjuk az átadott épületet, a környezete még beépítetlen. A lapon Gallow Károly kézírása olvasható, amelyen feltünteti, hogy hol lakott 1933-tól, majd a háború idején 1944-ben. Ugyancsak bejelölte azt is, hogy a valóban monumentális épületben, az „újmiskolci osztálymémökségen" hol voltak kialakulva az irodák.

Gallow Károly 1937-ig, majd utódja Huszthy Géza 1947-ig töltötte be a bányakapitánysági tisztet. A korabeli sajtót lapozgatva meggyőződhetünk arról, hogy az 1920-as évek végén a megyében és Miskolc környékén éppúgy lezajlott egy bányabezárási hullám, mint annak tanúi lehettünk az utóbbi másfél-két évtizedben.

A bányakapitányság és osztálymémökség épületét Medgyaszay István (1877-1959) tervezte a korra jellemző szecesszió hatása alatt. Az épület figyelemfelkeltő omamentális díszítése Márton Ferenc (1884-1990) műve. Goda Gertrud írja, hogy „a szimmetrikus kompozíció közepén a bányászok címere egy óriási famatuzsálemen, mint egy kegykép kap helyet. A tájképet benépesítő, díszes uniformist viselő férfiak és a stilizált magyarruhás nők köszönnek el egymástól, s az előteret gyermekeik népesítik be. Az esemény mögött kilátás nyílik a művészcsoport elmaradhatatlan, jelképszerú épületére, a kalotaszegi templomra. Erre építészeti motívum nem is olyan idegen Miskolcon."

A felügyelőség és annak épületei is figyelmet érdemlő, várostörténeti érdekességeket rejtegetnek számunkra. De maga a bányahatósági múlt is több évszázados emlékanyagával, generációk- ról-generációkra hagyományozott hiedelem- és szokásvilágával nemcsak a történészek, hanem a néprajz, a folklór iránt érdeklődő kutatóknak is kimeríthetetlen forrást jelentett, s még talán jelent napjainkban is. „Mindazt, mit a föld mélye rejt,/ amit merész kezével fejt, / vés a vájár, csillén szalaszt / napfénytelen ott lent, mindazt / dúsan sosem ontja bánya, / föld anyánknak ő a lánya: / drága áron adja kincsét - / kívánj nekünk jó szerencsét" - s mint e bányászrigmus, jó szerencsét kívánt az ember évezredek óta, amióta föld kincsét keresi, kutatja, vagyis bányászkodik. A jó szerencse kívánása hagyományosan kapcsolódik a bányászok és kohászok védőszentjének, Szent Borbálának a napjához, december 4-éhez. A több évszázados kultusz 1991-től hivatalosan is „visz- szatért" szakmáink ünnepi körébe. Persze a Szent Borbáláról szóló mítosz sokféle változata a régmúltba vezet vissza. A toronyba zárt, majd onnan megszökött, s egy sziklahasadékban rejtőző, elárult leányt az apa megkorbácsoltatta, majd átadta a római hatóságoknak. A megkínzott, de hitét megtartó leányt az apja saját kezűleg fejezte le, de az ő büntetése sem maradt el, a tett helyszínén villám sújtotta halálra. A 306-ban lefejezett Borbála a középkorban kivételes tiszteletnek örvendett, a „jó halál védőszentje"-ként tisztelték. Viharok és villámlás idején, a föld mélyén dolgozó bajbajutottak megmentéséért hívták sell!