Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 9. (Miskolc, 2002)
A Déryné utca kialakulása, telkeinek és építményeinek története
A Gazdakör, később Miskolci Galéria, s a jelenlegi Kamaraszínház épülete (Déryné u. 5. sz.) Az 1620-as években Zabary (Szabary)-család nevén álló telek 1694-ből Csiszár fundusként jelenik meg a város településtörténetében. Az 1793ban még „Csiszár-Kéry fundus"-ként emlegetett birtok tulajdonosa 1817-ben Melczer László, s kúriája egy közel 500 négyszögöles telken áll. Egy évszázadon át a család három generációja él itt, majd ezt a telket vásárolja meg a Kereskedők és Gazdák köre, s 1929-ben építik fel azt a székházat, amely külső megjelenésében a színházi rekonstrukció után sem változott lényegesen. A tulajdonos-csere viszont mindig lényeges belső átalakításokat kívánt, a legjelentősebbet akkor, amikor a rekonstrukció II. ütemében itt alakították ki a Kamaraszínház-játékszínt. (Az átalakítás során az 1.034 m 2 alapterű épület 1670 m 2-re növekedett, hogy új funkciójának megfelelhessen.) A névadó Melczer-család legismertebb tagja Melczer Gyula (1830k-1904) volt, aki Sajóörösön született, de élete 1860-tól összekapcsolódott Miskolccal és Borsod vármegyével. A kiegyezés évében, 1867-ben a miskolci járás főszolgabírójává választották. 1883-1894 között Borsod vármegye alispáni tisztét töltötte be. A család rokonságot ápolt a főispáni széket évtizedeken és generációkon át betöltő báró Vayakkal. (Felesége a vajai ágból származó Vay Róza volt.) Melczer Gyula mint földbirtokos különleges módon vezetője lett a XIX. század végi megyei agrármozgalomnak. Közéleti munkássága részeként említik, hogy alapítója a - mindössze néhány évet megélt - „Miskolczi Színpártoló Egyesületinek. Hasonlóan a Borsodmegyei Gazdasági Egyesületnek, amelynek hosszú időn keresztül az elnöki tisztét is betöltötte. Mint sajóörösi földbirtokos, virilista 30 éven keresztül a Borsod-Miskolci Hitelbank elnöki tisztét is betöltötte. 1904. január 20-án halt meg, s a sajóörösi ősi családi sírboltban A Játékszín és Kamaraszínház homlokzata, 2002.
