Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 9. (Miskolc, 2002)

Bevezető

habilitációs tömbök szerint történt a bemutatás. Az ekkor született program 13 tömbre osztotta a Széchenyi u. északi és déli oldalát, mindegyiknek volt száma és neve is. Így pl. l/l tömb volt a Tulipán-tömb, 1/11. számot kapott az akkori KIOSZ, ma inkább Batótömbnek nevezhető épületegyüttes. A 12. számú volt a Centrum tömb. A Széchenyi utca házai közül ez a szakasz maradt ki eddig, s ez természetesen nemcsak a sok XIX-XX. századi kis telken épült Centrum áruház és elődépítményeinek történetét jelentette, hanem a Széchenyi-Ady E. utcák találkozásánál a sarok épületet, majd az ezen az útszakaszon még megmaradt négy épületet is. E kötet első fejezete tehát ezt az adósságot törleszti, így a város főutcájának valamennyi házáról több-kevesebb információt sikerült szolgáltatni. Mivel az egykori rehabilitációs tömbszemlélet alól mind a mai napig nem sikerült kibújni, így természetes volt, hogy a tömböket észak-déli irányban „szeletelő" utcák és épületei történetét tartottam szükségesnek felvillantani. Ezt az is indokolta, hogy a Kossuth L. (korábban Czikó), illetőleg a Déryné (korábban Boldogasszony) utcák a legrégebbi eredetű, egykor a városon áthaladó országút szerepét is betöltő utcáink voltak, míg a XVIII. század végétől szerepüket átvette az 1794-ben megnyitott Kazinczy utca. A Kazinczy utca egykor mindkét oldalán beépítve, a Szeles-Fazekas utcák nyomvonaláig, a fát, szénát, szalmát áruló piacig tartott. Az APEH épülete helyén ecetgyár, a Hősök terén pedig a Postakincstár által kisajátított magánházak álltak, aminek oka az volt, hogy a „Posta-palota" épületét először a Hősök terére tervezték. Új ismeretekkel persze lehetett találkozni másutt is, így pl. a Kazinczy u. 6. számú egyemeletes épületet már az 1920-as években azért sajátították ki (aztán le is bontották), mert itt kívánták megnyitni a Széchenyivel párhuzamos utcát a mai Szentpály és Kazinczy utcák között. A harmadik fejezet a legnagyobb utcaképi változáson átesett Déryné utcai házakról szól. Páratlan oldalának egykor vagy ma csaknem minden épülete kapcsolódott a színház, vagy a színház tervezője, vagy egy színigazgató történetéhez. Egyetlen épület kivételével az utóbbi évtizedben minden ház homlokzata megújult, funkciója sok esetben megváltozott. A régi házak helyét a páros oldalon is újak váltották fel, a legnagyobb kiterjedésű telek - amely építményeivel összeköti a Kazinczy és Déryné utcát - őrzi csak XIX. századi beépítettségét. Az utca utolsó épülete a Hősök tere mai kialakításakor, ill. a Pece meder lefedésekor úgy tűnt el, hogy érdemi építészeti dokumentáció nem is maradt róla. jóllehet a sorozat első kötete három rövid írásban is foglalkozott az akkor 170 éves színház történetével, most mégis - a rekonstrukció befejezése után - szükség volt egy-egy színháztörténeti téma, intézménytörténeti korszak részletesebb elemzésére. Az 1843-ban leégett színház újjáépítésére alakult „részvénytársaság" munkája csaknem ismeretlen terület volt, jóllehet 1914-ig, a színház városi kezelésbe történő átvételéig működött. Hasonló volt a helyzet a Miskolci Nemzeti Kaszinóval is. Miskolc legkorábban alapított egyesülete több, mint egy évszázadon keresztül működött - politikai okokból történt - megszüntetéséig. A Kaszinó a „második kőszínház" felépülésétől, 1857-től annak emeletén működött, kitöltötte az épület Széchenyi és Déryné utcai szbáit, termeit. Bejárata is a Déryné utcáról volt. A Kaszinó és a színház története összekapcsolódott, de a Kaszinó történetéről eddig alig voltak ismereteink. 1994-hez viszonyítva mi sem volt természetesebb, mint vázlatos összegzést adni a rekonstrukció sokszínű, különleges és nagyon sikeres fázisairól, a munkálatok egészéről. A tervezett szándéktól eltérően már nem férhetett a kötetbe a Kossuth és a Rákóczi utcák házainak sora, ami azért lett volna érdekes, mert csaknem valamenynyi XVIII. századi műemlék, vagy műemlék-jellegű építmény. így a remény marad arra, hogy előbb-vagy utóbb ezek bemutatására is sor kerülhet.