Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 8. (Miskolc, 2001)

A VÁROSHÁZ TÉR, AZ ERZSÉBET TÉR ÉS A DÍSZ TÉR ÉPÍTMÉNYEI, SZOBRAI

A városnak Domby István által készített 1817. évi nagyon pontos és szép kataszteri térképén, s a hozzá való telekkönyvben nincsen semmi nyoma annak, hogy a közvetlen környéken valamiféle más középület létezett volna. Ebből és ezért bizonyosra vehető, hogy az - emeletes épület azonos az 1762-ben emelt városházával. Csupán a kapu feletti címer ábrázolásra nem találunk mindezideig elfogadható magyarázatot. Az 1800. évi ábrázoláshoz hasonló képet kapunk Miskolc 1862. évi városképén is, ezt Zombori Gusztáv rajzolta és a Vasárnapi Újságban jelent meg. Ezen az ábrázoláson is egy talpával fordított „L"-alakú emeletes épületet érzékelhetünk, előtte pedig beépítetlen üres teret. Az épület alaprajzi elrendeződését megerősítik a korabeli térképek. A már említett Domby-féle térkép mellett említhetjük Miskolc 1854-ben készült katonai-statisztikai térképét is, amely hasonló állapotról győz meg bennünket. Az 1763-ban felépült főépület mellé - valószínű - a telek déli határán 1787-ben különálló épületet emeltek. A leírások arról tanúskodnak, hogy fundamentumát 10 láb mélyre, valamint 2 és fél láb szélesre alakították ki. Az első hivatásos „archivárius regestrátor" a történeti kutatásokból ismert Szrogh Sámuel lett. Maga az épület 1843ban a várost sújtó földrengés idején annyira öszszerepedezett, hogy a bolthajtásait vashevederekkel kellett megerősíteni, és az épülethez új padozatot volt szükséges készíttetni. A városháza termeiben székelt a főbíró és a hivatali testület, s itt tartották a közgyűléseket is, amelyekre - régi szokás szerint - a lakosságot harangszóval hívták meg. Itt folyt a bíráskodás, az áldomástevés, de a hivatalos küldöttségek fogadása is. Új vonás az épület funkciójában az, hogy külön szálláshelyeket alakítottak ki az előkelő vendégek fogadására. A város vendégei ezek ellátására külön háztartást vezetett. Ez a jogszokáson alapuló gyakorlat 1789-ben szűnt meg. Ekkor ugyanis a tanácsülés kimondta, hogy „Miskolcz városa czintálai, tányérai, asztalabroszai, kései, reájok a városnak semmi szüksége nem lévén, senator Noszticzius Pál és Korponay Sámuel urak által ahoz értő mesteremberekkel megbecsültessék" és „licitacione mediante eladattassanak." A 19. század elején néhány közgyűlési bejegyzés azt mutatja, hogy az „állagmegóvásra", a technikai felszereltségre, az ülések „formai" előkészítésére, az ügyfelek fogadására több gondot fordítottak. 1839-ben például ventillátort szereltettek a Városháza kistermére, illetve az írnok hivatalába, hogy az ülések alatt keletkezett füstöt az a szabadba terelje. De nemcsak ezzel vonulnak be a technika újdonságai a Városházára. Az 1830-as évek végére esik a tanácstermek kályháinak cseréje, amikor hatalmas vaskályhát építtetnek be a Nagy Tanácsházba, illetve a jegyző szállására. A középületek közösek abban, hogy egy nagyobb terem, helyiség köré szervezik a többi kisebbet, s egyszerre sok embert kell kiszolgálniuk. Ezért a Városháza „kis és nagy tanácsháza", vagyis tanácstermei, a fogadók ivója vagy kávéháza és bálháza mellett rendelkezniük kellett árnyékszékkel is. A városnak ez a központi irányító háza több, mint 80 évig állott fenn (eredeti) formájában. 1843-ban a várost ért földrengés, majd az ezt követő tűzvész annyira megrongálta, hogy csaknem használhatatlanná vált. Pedig ekkor lett volna legnagyobb szüksége a városnak rá. Miskolcon a reformtörekvések támogatói ugyanis elsősorban a városban székelő hivatalok foglalkoztatottjai közül kerültek ki. A tanács nyújtott vagy nyújthatott - érdembeli és hathatós támaszt,