Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

LILLAFÜRED

tűzik a mesterséges tó számított szintjének víztükör vonalát továbbá újabb kutató aknákat mélyít, a diósgyőri acélból készült fúrófejjel ellátott fúrórudakkal határozzák meg a gát alatti teherbíró sziklafenék pontos profilját. 1810-ben először megkezdik a gát helyén a talaj szintezését, utána az alapoknak a mésztufában egészen a teherbíró kristályos mészkő felszínéig való mélyítését. A munka sürgősségére való tekintettel még ez év októberétől a hadbiztossággal való megegyezés szerint katonákat is munkába állítottak. A katonaság még 1811-ben is hosszabb ideig dolgozott a gátépítésen, részükre a diósgyőri vasgyár 11 db öntöttvasból készült tábori üstöt szállított le", illetve készített. Valószínű, hogy ezek közül megmaradt egy, amelyet jelenleg a Massa Múzeumban őriznek. A szintezéskor meghatározták a duzzasztás maximális szintjét is, amely a mai mértékek szerint kb. 11 méter volt (öt öl és három láb magasságnyi). A tó víztároló képességét „veder"-ben adták meg, ami 18 és negyed millió veder volt, de átszámítása mai mértékre meglehetősen körülményes. Az 1810-1812 között duzzasztott tó a táj képét alapvetően megváltoztató, maradandó alkotásnak bizonyult, amely egyben jelzi a magyar vízépítő mérnökök magas szintű szakmai felkészültségét. A tógát jelentőségét hasonlónak tekinthetjük, mint a megépített új kohóét. Remport Zoltán a diósgyőri vasgyártás történetének avatott szakértője írja 1995-ben, hogy „az új kohó építésével legalább azonos jelentőségűnek, sőt hosszabb távon még nagyobb horderejűnek bizonyult a Hámori tó létesítése. Ez a nagyszerű alkotás nemcsak a táj képét változtatta meg, hanem a hámori vasművek meghajtó energiáját is egyenletessé tette, sőt a hámor bővítésére is lehetőséget nyújtott." A Hámori tó - azt követően, hogy elsődleges célját, a vasgyártás javítását elősegítse, betöltötte - új „idegenforgalmi" hasznosítást, szerepkört (is) kapott. Azzal, hogy egyik partján gyalogosan, másik oldalán kezdetben szekérrel, később más járművel járhatóvá tették, lehetőséget adott a „vízi szórakozás" kialakítására, állatállományának (hal, rák) hasznosítására. A környezet nem volt alkalmas a tó körbeépítésére, de néhány villából, (majd 1930-tól a Palota-szállóból) és a gátról különleges látványt, élményt biztosított, s biztosít napjainkban is. A mai gátról a tónak mintegy 2/3 része látható, a többi egy „félfordulattal" bekanyarodik a Garadna-patak völgyébe. (Ez az a rész, ahol az eliszaposodás a leginkább megfigyelhető.) A tó az eltelt egy és háromnegyed évszázadban sokat változott. A 20. századi útikalauzok mindegyike leírja, hogy a tó eredeti neve Teich-ből lett Taj, de ezt a nevét még az itt nyaralók is ritkán tudják, s csakis Hámori tóként ismerik és emlegetik. A Palota-szálló átadásának évében feljegyezték, hogy hossza 1 km és 200 méter, legnagyobb szélessége 120 méter, átlagos mélysége pedig 10 méter. Építésének befejezését azzal az indoklással, vagy magyarázattal teszik 1815-re, hogy az eredetileg kisebb tó a védgát emelése után lényegesen nagyobb lett, s az folyamatos erősítésre szorult. Annyi bizonyos, hogy a tó melletti széles kocsiút, a tógát, s a tó északkeleti oldalán lévő vízlevezető zsilip, a körülkerített villák előtt a tó déli partja, másrészt a Répáshuta felé vezető út az 1920-ban készült fényképen más környezetet mutat, mint amit látunk a szálló felépítése után. Erről érdekes adatokat találunk Révay Ferenc hagyatékában, aki fő-erdőmérnök volt, s már 1926-ban elkészítette a Hámori tavon létesítendő strandfürdő műszaki leírását. (A tó felszínének hasznosítására számos