Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

LILLAFÜRED

kezdettől fogva ez volt a neve, de „mindamellett Borsodi Svaicznak is elneveztetett." Fodor Vilmos jegyző és az iratok szerint a települést 1765től említik folyamatosan. „Stájer, Morva országból kivándorolt néptől népesíttetett be... Fazola Heinrik Eger városi polgár alakított ezen völgyben egy vasgyárt, miután egy vasgyárhoz pörölyök, azaz Hámorok szükségeltetnek úgy csak innen származhat ezen község elnevezése." Hámor község a diósgyőri koronauradalom területén fekszik, tehát uradalmi birtok, s határában található a Szentléleki rom ahol hajdan a Pál, azaz pálos szerzetesek éltek. Ugyancsak szép látvány a tó, a maga teljességében, amely „12 millió akó vizet magába foglal". A községnek nincsenek művelhető szántóföldjei, de az erdei területeken annál több a sziklahasadék, a kutak és források. A források közül a szinvai és garadnai a legismertebb, míg a kutak emlékét őrzi Dióskút, Háromkút és Jávorkút. (A település Diósgyőr mezővárossal, Mályinka, Ujhutta és Varbó községekkel határos.) A bükki vasgyártás, vagy a Fazola-család történetével kapcsolatos újabb kutatások sem módosítják a település alapításának ezt az időpontját. Kiszely Gyula 1997-ben megjelent munkájában írja, hogy Fazola Henrik 1770-ben létesítette „Ómassát", majd ezt 1814-ben szintén a Garadna patakra telepített „Újmassa" váltotta fel. Ezek mindenkori, s változó mennyiségű nyersvasát a hámori frissítőben, frissítő kemencékben dolgozták fel rúdvasra, szervasra. Hámorban jól felszerelt vashámorok voltak, de ezek munkáját a Garadna patak gyenge és nem egyenletes vízhozama gátolta, s nehezítette az is, hogy az olvasztókból nem folyamatosan érkezett a nyers vas. Az előbbin a víz felduzzasztásával, a gát megépítésével és a hámori tó „kialakításával" lehetett változtatni, utóbbin viszont nem, hiszen a Bükk erdőségeire alapozott remények ha igazolódtak is, a bányászott vasércről kiderült, hogy minősége gyenge, szállítása viszont költséges. A „Diósgyőr-hámori vasgyártás", vagy a „Diósgyőr-hámori vasmű" mégis fogalommá vált a magyar ipartörténetben. A gyáralapító fia, Fazola Frigyes a 19. század elején még felvirágoztatta a „vállalkozást", ekkor új nagyolvasztó, a Hámori tavat kialakító patak-gát, s több hámor is épült. A napóleoni háborúk befejeződésével a termékek iránti igény is csökkent, az „ipari pangás" -ból mégegyszer sikerült kitörni, s ezt a szabadságharc időszaka, igénye jelentette. Ezt követően az 1860-as években az egész „magyar Felvidék" vaskohászatát szükséges volt piacképessé, versenyképessé tenni. Ez eredményezte a hámori vasmű „letelepítését" Diósgyőrbe, s a hámori vasmű munkássága így helyben maradva kielégítette az új gyár munkaerő igényének jelentős részét is. (Voltak természetesen akik az 1868-ban alapított új diósgyőri vasgyár környékére, majd a kiépített kolóniára települtek, de jelentős munkáslétszám megtartotta régi házát és „szülőfaluját". (Nem kell nagy „tömegre" gondolnunk, hiszen a hámori vasgyártás csúcsán, 1815-ben amikor összeírták a település lakóit Hámorban öszszesen 131 család, Massán pedig 30 család lakott. Ekkor még élt az „alapító" felesége Fazoláné Tecla asszony, nővére Kari Jozefa, aki Markreiter Alajos gyári orvos felesége volt. (Mindegyik neve mellé írták nyelvismeretét, amely magyar, német, tót, vagy latin német, tót nyelv volt.) Az ekkor 36 éves Fazola Frigyes mind a négy nyelvet beszélte, míg felesége a 30 éves Jung Johanna magyarul és németül egyaránt tudott. Fazola Henrik 1779-ben halt meg, özvegye pedig 1831-ben, 77 éves korában hunyt el. Porko-