Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

MISKOLCRÓL ALKOTOTT KÉP

UMO.ä- €cJc&Uc* û^u^L^Jk 3tA/â0Us. M.'ú'cÁ. clÇZMÏ . . i ,«V/W/ LkapL JfcefiiM Ja/^ j o\ / / 3>~ 7 '##2 # 'Qjttofàtio* Un Gubások inasfogadó könyvének részlete, 1840. gubásmesterségről említi 1911-ben, hogy az idegenforgalom hatására, s a népviselet fokozatos megváltozásának bizonyítékaként a gubás és szürszabó iparosok száma rohamos csökkenésnek indult Miskolcon. Ahogy a viselet megváltozása sem egyik évről a másikra történt, a guba kiszorulása is időt vett igénybe - a kutatók szerencséjére. Ezért még az 1930-as években is készült fénykép és rajz a miskolci városháza előtt gubát viselő férfiról, s a helyi lapokban arról olvashatunk az apróhirdetések között, hogy valaki eladni, más pedig vásárolni szándékozik ezt a hagyományos viselet darabot. A „céhes világban", tehát az ipartársulatok megalakulása előtt e mesterségnek különleges, minden bizonnyal évszázados hagyományokat őrző szokása volt a gubás-bál. Ilyenkor a céh ládájából előkerültek a szakma megmaradt és féltve őrzött emlékei: a társpohár és az ifjúság-koszorúja. A koszorú valóban egy koronát formázó ereklyetárgy volt, felső részén két darab, keresztbe illesztett félabroncs forma kávával, tetején nemzeti színű zászlóval. A koszorú belsejében cérnára függesztett citrom lógott. Ha a mesterség fiataljai közül valaki meghalt, a koszorú a temetéskor különleges szerepet kapott. A citromot előbb kardhegyre tűzték, majd a koporsót szállítók közül valaki azt a levegőbe dobva úgy vágta ketté, hogy darabjai a sírba hulljanak. (A szokás eredetét és magyarázatát már a múlt század végén élő idős mesterek sem ismerték.) Számos Miskolcról szóló leírás a gubás mesterséget, s magát a viseletet jellegzetesebbnek, jellemzőbbnek tartja, mint a csizmadiaságot, s a legendát, amely az egykori 999 miskolci csizmadiáról szólt.