Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

TAPOLCA

egy „Klára" nevű gőzmozdony húzta. A „Klára" név a kéményére ragyogó sárgaréz betűkkel volt felírva. Nekem ez rettenetesen tetszett. 15-20 kiskocsit, úgynevezett csillét kapcsoltak össze, s nagy csörömpöléssel ment a szerelvény. Az egyetem létesítésekor talán 1954/55-ben megszűnt. A sínek környéke még évekig tele volt zsurlóval. Nem tudom megmagyarázni miért szerette ez a teának főzhető növény azt a kőtörmelékes, mészköves sínmelléket. Az út Hejő felőli oldalán kb. ott, ahol ma a gyermekváros van, egy kitérője volt, hiszen az egyetlen sínpáron több vonat közlekedett, nagy forgalmat bonyolítottak le. Úgy emlékszem, hogy a háború alatt, 1943ban vagy 1944-ben, próbálkoztak itt személyszállítással is, mert Tapolca ekkor kezdett nevesebb fürdőhely lenni. Valamilyen külön kocsikat akasztottak rá, de én nem utaztam rajta soha. Miskolctapolcára ebben az időben csak gyalog lehetett kijutni. A módosabb emberek kocsit fogadtak. Aztán voltak az ún. bőrös kocsik. Ezek rugózott szekérféle valamik voltak, két ló húzta, és bőr ponyva takarta be, mint a régi, vándorszínészeket szállító kocsikat, az ekhós szekereket. Nem tudom, hogy ez milyen vállalkozás volt, de pár fillérért kiment az ember családostól rajtuk. A kocsi meg is várta őket, míg megfürödtek, vagy csónakáztak egyet, megették az uzsonnát, vagy beültek Leflerhez egy pohár sörre. Ilyen kocsik vitték különben Lillafüredre is a népet. Valahonnan a városból indultak. Ha gyalogosan jártunk, Miskolctapolcát négy felől lehetett megközelíteni. Egy óra járásnyi volt, ha a művésztelep mellett mentünk fel az avasi lejtőn. Gyümölcsösök, szőlők között vezetett az út, s így értünk az Avas Miskolctapolcára néző oldalára. Leereszkedtünk a Dudujkára, ahol szintén nagyon jó gyógyvíz volt. Volt idő, amikor üvegekbe palackozták és úgy szállították más városokba is. A Dudujkán fel csak át kellett menni a Hejő hídon, s a patak mellett kellett menni végig. A legrövidebb út időben az volt, ha valaki felszállt a Szemere utca sarkon az étterem előtt, s ha jól emlékszem az ötödik megálló volt a hejőcsabai végállomás. Innen az országúton kellett haladni a Dudujka mellett, a csabai pincesoroknál. Sokan jöttek a gyár felőli úton. Ez sem volt hosszú, időt igénylő út. A nyírjesen keresztül a Komlóstetőre lehetett jutni, s végig szőlők és gyümölcsfák között vezetett az út. A diósgyőri villamosmegállótól a Kisvadász vendéglőig el lehetett gyalogolni egy jó óra alatt. De volt olyan is, hogy valaki egyszerűen csak átjött az Avason. Az Avas akkor jól nézett ki, rendezettek voltak az útjai. Az Erzsébet térről meg a Toronyaljáról lehetett indulni, esetleg elmenni a Jézus kútja mellett, aztán fel a Danyinak, a Zsidó temető mellett. Dobogónak hívták azt a részt, ahol egy híd alatt kellett elmenni, fölötte a gyári vasút sínéi voltak. Innen a Csermőke szőlőin keresztül lehetett menni az országútra, aztán ugyanúgy, rnint a többi úton végig a Hejő mellett. Egyszer meg kellene próbálni, járhatók-e még ezek az utak. De azt hiszem így már egyiken sem lehetne kijutni Miskolctapolcára. Lehet, hogy nem is fontos, gyorsabb a busz. Mi akármennyit is gyalogoltunk, Miskolchoz mindig közel volt Tapolca..." IRODALOM Iglói Gyula: Laci bácsi elment. Déli Hírlap, 1994. március 2. Kartal Ernő: Menner László hagyatéka. Déli Hírlap, 1994. április 18. Iglói Gyula: Menner László építészete képekben. (A tervezett létesítmények jegyzéke kiegészítésekkel.) Miskolc, 1994. (Pályázat kézirata a Kós-ház „Emberérét és Miskolcért" Alapítvány archívumában.) Dobrossy István: Miskolc kiemelkedő egyéniségei és emlékük a Deszka temetőben. (In. Balogh Judit-Dobrossy István szerk. Fából és deszkából. A miskolci Deszaktemplom.) Miskolc, 1999. 247-288. pp.