Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)
MISKOLCRÓL ALKOTOTT KÉP
kolci és bükki szőlőkultúra 19. századvégi kipusztulásáig. Amiben Vahot Imre különbözik elődeitől és a kortárs „várostörténet-íróktól" az kétségkívül a viselet illetve a viselet elemeinek megfigyelése, leírása. Azt írja, hogy „a miskolciak jellegzetes viselete az ismert sujtásos magyaros posztóruha és karimás kalap, s ez a posztóruha a guba." Leírja a férfiak és asszonyok viseletét, a jobb módúakét és a közép osztálybeliekét. Fontos meglátása, hogy „az alsóbb osztályú nép szereti a fürtös gubát, az egyfogatos taligát és a lacikonyhát." A legkedveltebb szórakozási és mulatóhelynek „legkedveltebb társasági gyüldé"-nek viszont a jó borokkal telt pincéket tartja. így aztán a kenyérhez, lacipecsenyéhez, borhoz, tehát az ételitalhoz természetesen kapcsolódó tánchoz - mint felszínhez - hozzátartozott a munka, a munkavégzés tárgyi eszközkészlete, s a munka megkívánta viselet is. A munka, vagy gazdasági tevékenység legfontosabb területe - a környéken termesztett gabona mellett - a helyi szőlő- és borkultúra. A német Jakab Glatz felvidéki és alföldi utazásai során járt Miskolcon és környékén is. 1799-ben megjelent munkájában azt írja, hogy Miskolc környéke igen változatos, a várost szőlőhegyek övezik. Legfontosabb gazdasági tevékenységnek a szőlészetet és a borral való kereskedést nevezi. Gyulai Éva szerint Glatz Jakab Miskolcot egyenesen „a bor városai" (Weinstädte) közé sorolja. „A város körül minden déli, nyugati sőt néhány északi domb szőlővel van beültetve, s majdnem minden miskolcinak saját szőlőskertje van, melyet általában szép gyümölcsös vesz körbe. Nem minden hegyen terem azonban jó bor, az északi, mészköves dombon egészségtelen, nem túl ízletes italokat nyernek. A déli hegyek azonban remek bort teremnek, melyek a jobb, ha nem a legjobb magyar borok közé tartoznak." Az Avas a legjobb borokat termi, de erről az Avas „mítosza" kapcsán a későbbiekben részletesen is szó esik majd. A szőlő (és műveléséhez kapcsolódó más mesterségek fontossága) minden későbbi leírásban megjelenik, ismétlődik. Szrogh Sámuel 1800ban „Miskolcnak a javai" című verses városismertetőjében írja, hogy „Itt az Avas, az Angyal völgy s a kedves Bábonyi-bérc, / Oly kincset tart, mely könnyebben ád pénzt, mint az arany érc." Vahot Imre és Kubinyi Ferenc egy fél évszázaddal később csaknem szórói-szóra veszi át ezt a minősítést: „Miskolc legnagyobb kincset szőlőiben bír, mely a körülfekvő hegyekben elterülve Magyarország legjobb minőségű borait termi... A nép foglalkozása: föld- és leginkább szőlőművelés." Ennek kapcsán váltak különösen ismertté és híressé a hordókat pincékből szekérre rakodó „borkorcsolyások", másrészt az eszköz, amivel a hegyen-dombon 4-5 mázsa teherrel is lehetett közlekedni, a „miskolci talyiga" és a talyigások, akiknek viszont közkedvelt viseletük volt a guba. A miskolci szőlőkultúrát elpusztító filoxérával eltűnt egy három évszázados speciális mesterség is. 1904-ben Szendrei János várostörténeti monográfiájában írja, hogy „ma már régen teljesen megszűnt czéh is létezett városunkban; s ez a korcsolyások czéhe volt. Azt a létraszerű alkotmányt, a melyen a teli hordókat a kocsira fel és lerakni szokták, hívják ma is korcsolyának. Az ezzel életczél gyanánt foglalkozó s egyszersmind pincze kezeléséhez is értő emberek voltak a korcsolyások, kikről a város 1573-ban külön statútumot is alkotott. Eszerint ha vidéki ember jött a városba bort venni, köteles volt legelsőben is a korcsolyásokat megkeresni, s a borokat csak
