Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 6. (Miskolc, 1999)

100 ÉVES A MÚZEUM

LAJOS ÁRPÁD (Párizs, 1911-Miskolc, 1976) A papszeri múzeumépület délnyugati részén raktárnak is beillő munkaszobájában 1963ban találkoztam először Lajos Árpáddal. Ismeretségünk, kapcsolatunk, amilyen különösen kezdődött, úgy is fejeződött be 1976-ban. Először Mádai Gyula küldött hozzá, aki a Földes Gimnázium néprajzi szakkörét vezette, s tanárom volt. A közlékeny, közvetlen, s megnyerő néprajzos első találkozásunk után a Borsodi fonó című kötetének kéziratát adta át tanulmányozásra. Azt kérte, hogy minden fontosabb tapasztalását, leírását, észrevételét fogalmazzam meg kérdésként. Évekkel később tudatosult bennem, hogy a kenderfeldolgozás, fonás-szövés különböző munkafázisainak feldolgozásához így állíttatta velem össze a kérdőívet. A következő találkozásunkkor ezt egészítette ki, én meg elkezdtem a récens gyűjtésemet a Hernád, aztán a Sajó völgyének településein, s még az egyetemi évek után is egyik kedvelt témám volt a régió paraszti gazdálkodásán belül a sok évszázados hagyományokat őrző kenderkultúra vizsgálata. 1973tól, amikor muzeológusként tértem vissza Miskolcra, Lajos Árpád gyakori vendég volt az Erzsébet téri (ma az Akadémiai Bizottság székháza) épületünkben. Veres László kollégámmal sokszor látogattuk meg a Mélyvölgy utcai lakásában, ahol órákon át hallgattuk ízes beszédét, kifogyhatatlan történeteit. (A megyének talán nem is volt olyan része, ahol ne járt, ne gyűjtött volna visszaemlékezést, vagy tárgyi anyagot.) Nemcsak néprajzot, hanem a hányatott sorsú múzeum történetét is részleteiben megismerhettük tőle. Emlékezetéből számunkra is életre keltette a korábbi évtizedek nagy múzeumi egyéniségeit. Lajos Árpád és Megay Géza munka közben, 1958. 1976-nak azon a bizonyos napján Mádai Gyula jött a múzeumba. 1963-ban ahogyan elküldött Lajos Árpádhoz, most ugyanúgy hozta a hírt felőle: - Árpádot baleset érte! - mondta arcára kiült döbbenettel. Súlyos? - kérdeztem. Igen válaszolta. - Meghalt. 1976. szeptember 29-én hunyt el, tragikus és véletlen szerencsétlenségben. Október 4-én búcsúztunk tőle a dédestapolcsányi temetőben. Akik körbeállták sírját - s nagyon sokan voltak -, vagy kollégái voltak, vagy adatközlői. Az is élénken él bennem, hogy a temetést követő napon nyílt a múzeumi hónap rendezvénysorozata Miskolcon, ahol számosan idézték emlékét, méltatták munkásságát, életét, amely nem volt mentes megpróbáltatásoktól sem. Mennél inkább teltek az évek, annál rövidebbek lettek önéletrajzai. Néhányat őrzök közülük, s azt idézem, amelyet 1965-ben készített Komáromy József múzeumigazgató kérésére.