Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 5. (Miskolc, 1998)

A POLGÁRI DEMOKRATIKUS FORRADALOM ÉS A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG (1918-1919)

nek híre villámgyorsan elterjedt a városban. Mindenki sajnálja, hogy a vértelen forradalom fenséges tisztaságát ez az erőszakos cselekedet elhomályosította, de mindenki érezte, hogy Tisza Istvánt a fékezhetetlen gyűlölet ölte meg. Minden mesterséges váddal szemben meg kell állapítani, hogy az októberi forradalom alatt, demég később, a kommün alatt is megvolt az igyekezet arra, hogy bizonyosságot szerezzünk a tett elkövetőinek személye felől. A nyilvánosságra került adatok pontos ismerete alapján ismételten megállapították, hogy mindazoknak, akiknek neve a gyilkossággal kapcsolatban közszájon forgott és akik abban az időben bizonyára inkább eldicsekedtek volna tettükkel, mintsem hogy tagadták volna azt és akik később minden alapos vád és bizonyíték híján a vádlottak padjára kerültek - tehát sem Fényesnek, sem Kérinek, sem Friedrichnek és Pogánynak - semmi közük nem volt a gyilkossághoz. Legkevésbé, természetesen a forradalom vezetőinek. A győzelmes forradalom első húsz órája után sem volt oka félnie a forradalomnak a hatalmától teljesen megfosztott Tisza Istvántól, nem is szólva arról, hogy az önkényeskedő bosszúnak ezt a formáját az új rend tisztakezű, ideálizmustól áthatott pacifista vezetői soha nem engedték volna érvényesülni. A forradalom vezérei a régi rend bűnöseit csak a törvényes úton kívánták felelősségre vonni. Tisza István nem egy szervezett gyilkosságnak, hanem a disztingválni nem tudó népharag kitörésének lett áldozata. Kóbor katonák gyilkolták meg." Bizonyítandó, hogy a kortársak véleménye is megoszlott egy adott kérdés megítélése, egy döntés véleményezése, vagy egy személy minősítése kapcsán, Pethő Sándor 1925-ben megjelent munkájából idézek, aki Világostól Trianonin tekintette át az ország fontosabb történeti, politikai eseményeit. Tiszáról, illetve a volt miniszterelnök meggyilkolásáról a következőket írja: „A diadalmas forradalom előestéjén terjedt el a híre, hogy október 31-én délután 6 órakor Hermina úti villájában meggyilkolták Tisza István grófot. A példátlan gaztett, amely a huszadik század Magyarországának egyik legkiválóbb, s tévedéseiben is egyik legimpozánsabb egyéniségét tette el láb alól, a forradalom jogrendjében mindvégig megtorlatlan maradt. . . . Pedig Tisza már nem volt az a félelmetes erő, akit a győztes forradalomnak rettegnie kellett. Ahogy elenyészett az a hit, hogy a központi hatalmak megrázkódtatás nélkül kerülnek ki a világégésből, s ahogy összeomlott a németek nyugati ellenállása, az élő Tisza már csak komor kísértetévé vált régi önmagának, lelkiereje összetört, s tanácstalanul állott azzal a felfordult világgal szemben, amely oly kiszámíthatatlan eszméket és lehetőségeket érlelt méhében. Az ő lelkiségének óraszerkezetében elpattant a rúgó, amikor szétbomlott körülött az a politikai rendszer, amelyhez észjárása, szellemi alkata és politikai koncepciója merevedett. Az utolsó hetekben nem állott többé az események első arcvonalában. Az a merénylet, amelynek áldozatul esett, mégis annak a sokesztendei sajtóakciónak volt az eredménye, amely külföldön és belföldön egyaránt, Tiszát vádolta a háború felidézésével s Tiszát tartotta a monarchia szívós ellenállása leghatalmasabb mozdító erejének. . . . Az a körülmény, hogy Tisza mártíriuma jelezte a régi Magyarország sírbatételét, hogy engesztelő áldozatává vált azoknak a politikai hibáknak és mulasztásoknak, amelyek az ő nevéhez fűződtek, a forradalom nagy gyöngeségévé vált. S hogy következményei nem mutatkoztak mindjárt, annak az oka csak az volt, hogy mikor