Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 5. (Miskolc, 1998)

A POLGÁRI FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC (1848-1849)

rület!) telepítették le őket. A tisztek Oroszországban imitt-amott elmaradtak tőlük, volt aki katonai szolgálatba lépett. Ez az öregember beszélte el azt is, hogy Petőfi is orosz fogságban került. ... nem tudta az öreg szibériai magyar, hogy Magyarország megvan; neki azt mondták, hogy Magyarországot az orosz cár és az osztrák császár felosztották egymás közt. Mikor megtudta, hogy koronás magyar király van, sírva fakadt." Az nemcsak 1928-ban, hanem egy évtizeddel korábban, - még a háború befejezése előtt gyakorta felvetődött, hírt kapott a sajtóban, hogy magyar hadifoglyok 1848-as honvédekkel, magyarul még beszélő leszármazottjaikkal találkoztak Oroszországban. A Szibériában lévő „Magyarfalva" így verhetett gyökeret a köztudatban. A Reggeli Hírlap 1918. március 17-én megjelent számából idézek: „Hatvankilenc éve, hogy Világosnál elbukott a magyar nemzet szabadságának ügye, s a fiatal harcosok megtört lélekkel, szomorú fáradtsággal, mögöttük kísérő kozákokkal megindultak Oroszországba, az örökös rabságba. Hová mentek, merre mentek? . . . Nem tudtunk rólunk mindmáig semmit, még a napokban egy Oroszországban sínylődő magyar tiszt nem írt róluk. De ő is csak annyit jelzett, hogy magyar hadifoglyok 48-as szabadsághősökkel találkoztak Szibériában. A 48-as honvédekről most bővebb tudósítást hozott Szuchányi Lajos hadbiztos, aki most szabadult meg az oroszok fogságából." A jelzett hadbiztos a következőket adta elő: „Ghiczy István és Tarczali Árpád honvédszázadosoktól és Jakabffy Tibor honvéd huszárkapitánytól hallottam még Oroszországban, ahol egyszer egy helyre kerültünk. Mikor őket egy szibériai fogolytáborba szállították, utazásuk közben a Transbajkálban, az Irkutc-Vladivosztoki fővonalon lévő Vengerszkaja állomásra érkeztek, ahol a legnagyobb meglepetésükre magyarul köszöntötték őket. A három magyar fogoly tiszt csodálkozva fordult két igen öreg ember felé, akik magyarul szóltak hozzájuk. - Hát maguk hol tanultak meg magyarul? - kérdezték. A két öreg ember reszketeg hangon válaszolt: - Hiszen mi is magyarok vagyunk. 1849-ben voltunk katonák, honvédek. Az oroszok akkor fogtak el bennünket és ide hurcoltak. . . . Elmondták, hogy valamikor sokan voltak ott magyar foglyok, akik földet kaptak, s maguk gazdálkodtak. Megnősültek, orosz asszonyt vettek el, s a gyermekeik már tiszta oroszok. De ők, a honvédek megmaradtak magyarnak, s nem felejtettek el magyarul. Aztán lassan kivesztek az öreg foglyok, s most már csak ketten vannak - két 90 éves ember. - Arra nem gondoltak, hogy hazajöjjenek? kérdezték a két öreg katonát. - Hát hogyan gondolhattuk volna, mikor a hazánk olyan messze van. Három évig tartott, amíg csak a Volgáig értünk." Petőfi emlékének keresése tehát 1918-ban éppúgy felvetődött, mint 1928-ban vagy később. Egy 1928-as megfogalmazás Hegyaljai Kiss Géza kérdésére a következőképpen hangzik: „Nem csodálatos-e, hogy még mindig újabb és újabb részletek kerülnek napvilágra az 1848-49-ben lezajlott magyar sorstragédia felvonásaiból? Nem megdöbbentő-e hogy egy eltűnt magyar honvéd nyomait keressük az orosz hópusztaságokon, Petőfiét, s egy egész század eloroszosodott magyar honvéd emléke tárul szemünk elé?" Az emberek csak Petőfit keresték, csak róla akartak tudni. Szibériai fogságáról szól még két történet, aztán a többi arról, hogy volt aki még látta a segesvári csata után, más eltemettetésének emlékét őrzi. A közös bennük csupán annyi, hogy az adatközlők vagy borsodiak, vagy a történet a miskolci sajtóban jelent meg.