Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 4. (Miskolc, 1997)

FŐISPÁNOK BORSOD VÁRMEGYÉBEN ÉS MISKOLCON - A címadományozás története, a főispánság „gyakorlása"

gyünk. Nem azért, mert más fajt gyűlölünk, hanem mert a magunk fajtájának szeretetéből indulunk ki. . . . Addig ebben az országban meg nem valósíthatjuk az egységes keresztény Magyarországot, amíg urunkról a zsidókérdés megoldásával azokat az akadályokat el nem hárítjuk, amelyekkel szemben állunk. Hiszen mi nem akarunk valamit elvenni, ami nem a miénk. Mi nem a zsidóság magánvagyonára pályázunk. Pályázunk azon állami, társadalmi és gazdasági intézményekre, amelyeket a magyar tehetségek, magyar munkások építettek fel századok alatt és amelyek nem azokéi, akik ma kezükbe vették, hanem a magyar nemzeté. Mi ezeket az intézményeket a magyar nemzet állami és társadalmi intézményeit akarjuk visszaszerezni a magyar nép számára. Mi azon nem vitatkozunk, hogy faj-e a zsidó, vagy sem. . ." A székfoglaló további részében kifejtette nézetét a város, tehát Nagy-Miskolc feltételezett szerepéről, amelyben fontos helyet kapott Tapolca fejlesztése, Miskolcon pedig a kislakásépítés korlátlan támogatása. Az ún. ONCSA lakásépítési program feltétlen híve volt. (Ez az Országos Nép- és Családvédelmi Alap által finanszírozott rendszer volt, amelynek elveit az 1940. évi 23. tc. rögzítette.) Ami viszont a német megszállást illeti, a feltétlen barátság, a szövetségi hűség talaján állt, s mindenkit védett a „demagóg kijelentések"-től és a „forradalmi lázító beszédektől és cselekedetektől". A jegyzőkönyv tanulsága szerint a következőképpen fogalmazott: „Ma, amikor városunkban szövetségesünk, a nagy német birodalomnak fegyveres alakulatai vannak, mindenkinek felhívom a figyelmét a szövetségi hűségre, az önfegyelemre, a magyar önérzetre s büszkeségre. Felelőtlenül ne beszéljünk és tájékozatlanul ne lötyögjünk . . ." (A dokumentum tartalmazza a székfoglaló teljes szövegét, s az ezt követő hozzászólásokat, amelyek egyértelműen érzékeltetik a megszállt Miskolc közigazgatási apparátusának alapállását, irányultságát.) Borbély Maczky Emil volt a város főispánja, amikor (nem sokkal székfoglalójának, illetve beiktatásának megtartása után) megkezdődött a zsidókérdés „végleges rendezése". 1944. május 3-án összeírták a zsidók által bérelt (vagy lakott) házakat, 5-re elkészült a lélekszámösszeírás, 9től kötelező volt a sárga csillaggal megjelöltek elkülönítése, május 11-én megkezdődött az elkülönítés és a gyűjtőtáborba tömörítés. A miskolci gettóból a Tatár úti téglagyárba „tömörítették" a város és a megye zsidóságát, s június 1214. között a II. hadműveleti zónába tartozó VII. csendőrkerületből az auschwitzi haláltáborba. (A holttányilvánítási dokumentumokon minden esetben a halál dátumaként 1944. július 15., a halálozás helyeként pedig Auschwitz szerepel.) Miskolcot 1944-ben öt alkalommal érte légitámadás. 1944. június 2-án, augusztus 22-én és 28-án, valamint szeptember 13-án és 22-én. (November 22-én 6, november 23-án 9 alkalommal jelentek meg térségben szovjet gépek, s ezek a németek arcvonalát bombázták. A legtöbb áldozatot az első, „elcsúszott", célt tévesztett bombázás követelte. Ekkor 206-an haltak meg, s a súlyosan sebesültek száma nyolcvan fő volt. Ezek a bombázások mindenki számára világossá tették, hogy Miskolc sem kerülheti el a frontot, csupán idő és szerencse kérdése, hogy hadszíntérré válik-e, s milyen veszteségekkel éli túl a front átvonulását. Ilyen „közhangulatban" vették hírét a rádióból Miskolcon, hogy elhangzott Horthy nyilatkozata a fegyverszünet kérésével kapcsolatban. Még ezen a napon délután, tehát 1944. október 15-én 17 óra 21 perckor Vörös János vezérkari főnök nevében felolvasták a rádióban azt a hadparancsot, amely a harc továbbfolytatására