Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 2. (Miskolc, 1995)

A város szíve, a Zsolcai kapui ipartelep

katasztrális holdnál nagyobb területen az elen­gedhetetlen víztorony, s az azt működtető gép­ház helyezkedett el, természetesen a vágóhíd közvetlen közelében, amint azt a felavatáskor készült fényképfelvételek mutatják. A körbekerí­tett üzemet karámok, istállók, majd a sertésper­zselő, sertésbontó, bélmosó, bőrszárító építmé­nyek övezték. 1907-ben épült fel a jegyár és a jégraktár. Addig különleges belső berendezésekkel termel­ték a jeget, s gyakorta okozott gondot a jégkam­rák meghibásodása. A jéggyár függvénye volt egy másik, energiát termelő üzem beindításának. 1907-ben így épült fel a város szemétégető te­lepe, amelyben két darab egyenként 55 négy­zetméter felületű túlhevítővel ellátott gőzkazán, egy nagy teljesítő képességű égető kazán, egy darab gőzgép és egy darab villamosáram fej­lesztő üzemelt. Az égető rendeltetése eredetileg az lett volna, hogy a szemét elégetéséből nyert energia a jéggyárat, a vágóhidat, a vízvezetéki és csatornázási vállalat szivattyútelepeit lássa el hajtóerővel. Működés közben derült ki, hogy az égetésből előállítható energia lényegesen keve­sebb, mint amennyit elképzeltek, így aztán 1911­ben újabb égető egységeket kellett beépíteni. (A szemétégető üzemelése arra épült, hogy szén és fűrészporkeverékkel dúsították, majd úgy éget­ték el a hulladékot.) A kapott energiából a jéggyár naponta 160 mázsa jeget volt képes előállítani, a raktárban pedig 3.500 mázsa készletet tudott felhalmozni. A jégraktárat, hasonlóan a vágóhíd hűtőteréhez a jégkészítéshez felhasznált hűtött sós víz ára­Az ipari műemlék épület, 1995

Next

/
Oldalképek
Tartalom