Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 2. (Miskolc, 1995)

Bevezető

tok. Az egykori gazdagságnak, fényűzésnek, főutcái látványnak csak egyre kopó képei maradtak. Szellemiségük, kultúrájuk pedig lehet, hogy valahol bennünk is továbbél. Miskolc ezzel a „történeti együttléttel" különbözik más városoktól, s talán különbözik későbbi önmagától is. Ez a későbbi önmaga pedig Budapesthez való hasonlítani akarása volt. A város - főleg az 1920as évektől - mindig Budapestre figyelt. (Ez főleg 1945-1950 között csúcsosodott ki.) Miskolcot a kapcsolatkeresés és a befogadás képessége egyaránt jellemezte. Az 1930-as évek statisztikai adatait számbavéve történészek, jogászok, szociográfusok, demográfusok egybehangzó megállapítása szerint „Miskolc városias város minden külső, minden anyagi, minden népességi és minden forgalmi kritérium szerint. Társadalma pontosan ugyanebben az értelemben városi társadalom." A korábban idézett Szabó Zoltán úgy látta „ha azt mondják, miskolci munkás, vagy miskolci kereskedő, vagy miskolci proletár, akkor a fogalom, ami a szó mögött van, világos és tiszta. De ha egyszerűen azt mondják: miskolci, a fogalom bizonytalan és homályos .. .Ha mélyebben nézzük, ez a szó: Miskolc lakóhelyet jelöl, s nem pátriát. E városban megvan minden, de hiányzik valami. Hiányzik a különböző rétegékben az azonos jegy, hiányzik a jel az emberek homlokáról és beszédjéből, mely határozottan jelezné, hogy miskolci, akivel szembenállunk. Mindez természetesen nem bűne s még csak nem is hibája a városnak, csak egyszerűen jellemző rá és szükségszerű következménye hirtelen növekedésének, e növekedés korának és a város nem-városi múltjának. Csupán annyit jelent, hogy a város társadalmának egyes részei nem eggyéolvadták Miskolcban, hanem együtt vannak Miskolcon."A meglátás, megállapítás igazsága másfél-két évtized múlva méginkább kiteljesedett. A második világháború (eltekintve az 1944 júniusi bombázásoktól), a front eseményei és továbbvonulása komolyabb személyi áldozatot nem követelt. A város veszteségei mégis óriásiak voltak. Az 1941. évi népszámláláskor Miskolcnak 77.362 fő lakosa volt. A háború után, 1945 közepén 43.428főt írtak össze. A hiányzó közel 34.000 emberből a front elöl elmenekültek számát 12.000 főre becsülték. Közülük a későbbi hónapok során több ezren visszatértek. A többiek a bombázások, a gettósítás, a munkaszolgálat, a háború tényleges, vagy hadifogságba került áldozatai voltak. Ezt a lélekszám-veszteséget „pótolta" NagyMiskolc megteremtése 1945-ben, majd 1945-1950 között az új közigazgatási egység kialakítása. Az újváros magába foglalta Hejőcsabát, a Martintelepet, Diósgyőrt, Perecest, Szirmát, Tapolcát, LillafüredHámort, Ó- és Új-Massát, valamint néhány olyan telepet, amelyek korábban nem tartoztak szervesen a történeti Miskolchoz. Ezzel a városhatár több, mint négyszeresére nőtt. így jött létre az a különleges és sajátos városszerkezet, amelyben a kapcsolódó egységek, kerületek lakossága különböző foglalkozási struktúrával rendelkezett, más-más színvonalon élt, mások voltak adottságai is. Új lehetőségei viszont az ipari tevékenység felé orientálták, részben kényszerítették őket. A „miskolcivá nem születik, hanem azzá válik az ember" megfogalmazás ekkortól kezdve újabb értelmezést és tartalmat kapott. A három éves terv, majd az ezt követő 1949-1953 közötti első ötéves terv építkezései, az iparosítási program még differenciáltabbá tette a lakosság születési hely szerinti összetételét. Külön vizsgálat tárgyát kell képezze, hogy 1947-1949 között (majd az ezt követő fél évtizedben) honnan, mennyi ember települt be Miskolcra. 1945-ben Miskolc lakossága kiegészült, növekedett Diósgyőr 23.016 fő, Tapolca 653 fő, Hejőcsaba 5.400 fő lakosával. Az 1949-es népszámlálás pedig már 103.690 lakost írt össze. Ez azt jelenti (jelentette), hogy a kereskedőtisztviselő városból iparivá alakuló Nagy-Miskolcon minden második ember nem volt miskolci, nem volt kötődése a város történetéhez, hangulatához, de már ahhoz az anyagi „javakhoz" sem, amely az 1930-as