Levéltári évköny 12-13. (Miskolc, 2005)

Tóth Péter: A varázsló cigányasszony a XVIII. századi forrásokban

torkába dugott és persze elvitte magával a tyúkot; a másik helyen pedig ásni kezdett és felmutatott néhány penészes pénzdarabot, mintha éppen ott és akkor találta volna, ezzel is bizonyítani akarván a képességeit. Az ilyen módon „megtalált" pénzből mind a két helyen hagyott egy-egy darabot, azzal az utasítással, hogy vasárnap el kell azokat vinni a templomba és fel kell ajánlani Isten nevében. Nyilván így akarta még jobban megnyerni a háziak bizalmát - és így akart időt is nyerni magának, mert állítása szerint addig a kincset nem lehet felvenni, amíg a felajánlás meg nem történik. Azzal is bizalmat ébresztett, hogy volt egy eszköze a kincs meglátására és megtalálására, „amely mintegy kisded tányér nagyságú, sárga vala és fényes markolatja lévén". A háziak mindkét helyen hittek is neki és minden odaadtak, amit csak kért: az egyik helyen például ezüsttel varrott nyakravalót, patyolat ingvállat, gyöngyös tűt, párnahuzatot, lepedőt, inget, lábravalót, egy font borsot, kendert és lent, vajat, készpénzt, új zsákot, szúnyoghálót - összesen körülbelül 24 forint értékben (amely összeg, s ezt más perekből pontosan megtudhatjuk, három-négy olyan ló értékével volt egyenlő, amilyeneket a cigányok a vásárokon csereberéltek). Elásott kincs természetesen nem volt, a cigányasszony másnapra elszökött és csak véletlenül fogták el Debrecenben. - Láthatjuk tehát, hogy az effajta kincstalálás az azt gyakorló cigány asszonyok számára valóban mesterség volt: aki gyakorolta, rendelkezett a megfelelő eszközökkel (és nemcsak tényleges szerszámokkal, hanem lélektani eszközökkel is: épített áldozatainak a kincs utáni vágyára, biztos szemmel mérte fel vallásos és babonás voltukat), s megélhetési módot (nem is akármilyet) jelentett. Milyen következtetéseket vonhatunk le ezekből a történetekből? Először is: ilyen jellegű adataink cigány férfiakra nincsenek, csak asszonyokra, ennélfogva bátran megállapíthatjuk, hogy jellegzetes női „mesterségekkel" állunk szemben, amelyet csak cigány asszonyok gyakoroltak. Az is nyilvánvaló az ezen mesterségek gyakorlása révén összegyűjthető adományok nagyságából, hogy a varázslás a többi jellegzetes cigány mesterséghez képest igen jövedelmező volt, s ezáltal a csoport megélhetésének a valódi alapjául szolgált - eszerint tehát történeti módszerekkel is igazolhatjuk a modern szociológiának a fentebb idézett állítását. Hogyan helyezhető el végül a cigány életmódnak és jellegzetes foglalkozásoknak a rokon tudományok segítségével is rekonstruálható rendszerébe a cigány asszonyok varázslása? Michael Stewart idézi - jóllehet teljesen nem fogadja el - azt a véleménye szerint több szerzőnek a cigány gazdasággal foglalkozó írásában is feltűnő gondolatot, mely szerint a nem cigányok a cigányok természetadta erőforrásai, akiket az utóbbiak ugyanúgy aknáznak ki, mint ahogyan más népek