Levéltári Évkönyv 11. (Miskolc 2002)
Porkoláb Tibor: Az írópanteon szertartásmestere (Lévay József és a laudációs műfaji hagyomány)
talán emlékezete) 42 Másfelől azonban nyilvánvalóan a nemzeti történelem - egyoldalúnak érzett - Kossuth-centrikus értelmezési hagyományával szemben kívánja Szemere (és persze Görgey) tiszteletét megalapozni. Mindezt persze a nemzetet megosztó ellentétek feloldásának, a konfliktusos hagyomány harmonizációs, kiegyenlítő átértelmezésének jegyében. Ahogy a Szemere-szobor avatási ünnepélyén szavalja: „S kibékülten néznek a síri árnyak, / Kik bennünket még látogatni járnak, / Hogy a nemzet már nyilt uton halad / S mert egyetért, erős, boldog, szabad/' (Szemere Bertalan szobránál) * * * A Lévay-életmű talán legértékesebb részét képező, többnyire szónoki mestermunkáknak tekinthető emlékbeszédek és emlékódák tehát egyszerre kívánnak megfelelni a műfaj mindhárom alapvető követelményének: egyrészt (érdem és glória között közvetítve) megújítani és átörökíteni a literátor-hazafi emlékezetét; másrészt teljesíteni a dicsőítő műfajoktól elvárt didaktikus feladatokat; harmadrészt átfordítani az ünnepelt dicséretét az ünneplő közönség dicséretébe. Ezek az emlékódák és emlékbeszédek felépítenek egy virtuális nemzeti panteont. Lévay e panteon szertartásmestereként látja el laudációs és reprezentációs feladatát, vagyis - ahogy maga mondja Széchenyi-emlékbeszédében - az érdem előtt szélesre tárja a panteon kapuját: „mivel ugy akarták a végzetek, hogy e haza földjén csak az érző szivek hálás emlékezése legyen Pantheon, mely nemzeti fölvirulásunk mártyrjainak, a haza nagy és hiv polgárainak képét feledéstől óvja: hogyne nyitnók föl e Pantheon ajtajit, midőn azt látjuk, hogy nem is a csillagok, de maga a csillagokat vezérlő nap hunyik le egünkről?" 43 42 Szemere Bertalan emlékezete, Miskolcz, 1870, 3. 43 Széchenyi-gyász Borsodvármegye szivében Miskolczon 1860. Áprilishóban, Miskolcz, 1860, 17.
