Levéltári Évkönyv 11. (Miskolc 2002)
Porkoláb Tibor: Az írópanteon szertartásmestere (Lévay József és a laudációs műfaji hagyomány)
szaállítsa a megszakadt kapcsolatot érdem és glória között. A szónok többnyire az öröklét a halhatatlanság ígéretével jutalmazza a haza nagy fiait: „S bár hamvait sötétlő kripta zárja: / Az ég fölötte nyájasan derül / S érczalakját a költő glóriája / Örök fénynyel ragyogja itt körül." (Tompa sírjánál) Az öröklét fogalma persze többféle értelmezési hagyományba helyezve jelenik meg a Lévay-szövegekben. Felbukkanhat a klasszikus (Lévaynál feltehetően horatiusi eredetű) ércnél maradandóbb-toposz kései változataként - mintegy egyetemes kultúrhistóriai horizontba helyezve az érdem jutalmazásának problematikáját: „Művét örök útján folytatja a végzet, / Evek sora egymást kergetve rohan, / Fénynek, hatalomnak sírt ás az enyészet; / Nem hal meg a költő, nem halt meg Arany!" (Az Aranyemlékszoba) Még egy ódai variáns: „[...] mert a kit így magának / Múzsák kegyével választott az ég, / Nem lesz zsákmány a nagy éjtszakának, / Bár földi napja rég leáldozék." (Arany János emlékezete) És egy prózai változat a Tompa-emlékbeszédből: „Tompa Mihály szellemi arcképét semmi sem tükrözteti elénk hívebben, mint ama költői művek öszvesége, melyet 'ereznél tartósabb emlékül' irodalmunkban hátra hagyott." 34 A literátori halhatatlanság gondolata azonban többnyire nemzeti horizontba helyeződik a Lévay-szövegekben: eszerint halhatatlanná csak az válhat, aki - például a szónok közvetítésével - helyet kap a nemzet kollektív emlékezetében: „Megemlegetni hálás érzelemmel, / Száz év letűntén, a hiv bajnokot, / Ki éltét váltságul adá örömmel, / Míg nemzetének nyelvet alkotott, / Fölújítgatni bús küzdelmeit / És hült porára áldást zengeni / Az ő nevét susogva lengenek itt / A művészet nyájas isteni!" (Vezérhang) De arra is több példa található, hogy a halhatatlanság-eszme a klasszikus és a nemzeti értelmezési hagyomány szintéziséből formálódik meg: „Él közöttünk, él a nemzet szivében, / Erőt, gyönyört árasztó szelleme, / A romboló idő irigy hatalma / Eredmény nélkül harcol ellene. / Örök felejtést nem boríthat rája / A hamvai sírbolt örök éjszakája." (Tompa emléke) Itt „a nemzet szívében élő költő" nemzeti paradigmába tartozó képzetének, illetve a horatiusi „romboló idő" klasszikus motívumának egymás mellé rendelése azt sugallja, hogy a szónok egyfajta közhelytárként, toposzkatalógusként aktualizálja a dicsőítés normatív műfaji hagyományát. Az erény és a virtus tehát csak (a szónoki, illetve szertartásmesteri) közvetítéssel nyerhet halhatatlanságot: Innen nézve az intézményesült írótisztelet szertartásrendjébe illeszkedő dicsőítő műfajok (emlékóda, 34 Emlékbeszéd Tompa Mihály felett, Miskolcz, 1869,4.
