Levéltári Évkönyv 11. (Miskolc 2002)
Porkoláb Tibor: Az írópanteon szertartásmestere (Lévay József és a laudációs műfaji hagyomány)
igényeinek kielégítését. Ráadásul az irodalmi panteonizáció felett ellenőrzést gyakorló tekintélyes köztestületek (az Akadémia, a Kisfaludy Társság) révén olyan felhatalmazással rendelkezik, amely megengedi (és egyben meg is követeli),' hogy a nemzet imaginárius dicscsamökának szertartásmesterekerit''celebrálja az írói nagyság felmutatásának^reprezentatív alkalmait. Az ünnepi alkalmakra szánt Lévay-szövegek (jórészt emlékódák és emlékbeszédek) pontosan jelzik ezeknek az eseményeknek a multifunkcionalitását. A szónoknak az emlékbeszédekben és emlékódákban (és itt az ódát is szónoki műfajnak tekintem 26 ) meg kell konstruálnia az ünnepelt literátor pálya-, illetve jellemképét: „Szemünk előtt a bölcsőtől a sírig / egy küzdelmes, hosszú, szép pálya nyílik" (Toldy Ferencz emlékezete); „Előttünk áll tükör gyanánt a pálya" (Tompa emléke). A szónok ugyanis e pályaképre hivatkozva tudja - a laudációs hagyományoknak megfelelően - teljesíteni egyik legfontosabb feladatát: a közösség nevében elismerni azokat az érdemeket, amelyekhez a haza áldozatos szolgálatával juthatnak a literátorok. Azaz a pályaképnek fontos, ám korántsem elégséges eleme a literátor (kivételes) írói kompetenciájának dicsérete. A laudációnak az irodalmi érdemekre való hivatkozás mellett (és többnyire helyett) elsősorban a honfiúi erényeket kell hangsúlyoznia: „A hazafit és a költőt ünnepeljük [...] a költészet és a hazafiság egy szép egészszé olvadott az ő alakjában." (Kölcsey-emlékbeszéd) 27 A literátori tevékenységnek harmonikus egységben kell megjelennie a (köz)élet szférájával: „S mint egybehangzó mindenik dala, / Ember s költő egy szép összhang vala." (Arany János emlékezete) Ugyanennek prózai variánsa: „Arany lyrája teljes összhangban tünteti fel a költőt és embert. Semmi dissonantia nincs a kettő között" (Arany lyrája) 28 Költészet és hazafiság harmonizációs normája a Tompa-emlékbeszédben például a füfcör-metafora segítségével (amplifikációs összehasonlító szerkezetben): jut érvényre: „Húsz évi nemzeti szenvedésünk korszakának fájdalmai és reményei, önbizalma és küzdései, egy költőnknél sem tükröződnek oly hi ven és gyakran, 2(1 Renate LACHMAN például „a dicsőítő óda retorikus potenciáljáéról és hagyományos „panegirikus-affirmatív funkciójáéról beszél (A szinkretizmus mint a stílus provokációja, Helikon, 1995/3); Jurij T1NYANOV pedig „az ódának mint nem poétikai beszédformára, az ékesszólásra beállítódott költői műfajnak szónoki jellegű felépítésé"-t hangsúlyozza, amely például azzal a következménnyel járhat, hogy „a strófák számát nem (vagy nemcsak) a téma kimerülése szabályozza, hanem főként a szónoki hatás kimerülése"(Az óda mint szónoki műfaj, Helikon, 1997/1,114-115.). 27 A Kisfaludy Társaság Évkönyve (új folyam), XXV. k. (1891), 16. 28 Akadémiai Értesítő, 1893, IV. k., 6. f., 327.
