Levéltári Évkönyv 10. (Miskolc, 2000)

Kapusi Krisztián: A gyermek Ferenczi Sándor és családjának miskolci története

but, a megismerés kérlelhetetlen igényével, önmagát nem kímélve haladt sajátos pályáján. Egyes elméleti művei a tudomány és a művészet ötvözeteként a nem szakember olvasóközönség köreiben is népszerűkké váltak. Tanulmányai és levelei megjelentek angol, francia, olasz, portugál fordításban, nem egy közülük eleve németül íródott és nevét Indiában, Japánban is elismeréssel emlegetik a lélekkel foglalkozók. Ferenczi nem tudott beleöregedni a tudományba s ezt kifejezően fogalmazta meg barátja, Georg Groddeck: „Az az érzésem, hogy szeretsz nevetni, én is szeretek. De akkor miért kell olyan komolyan vennünk mindazt, amit tudománynak hívnak? Az én szememben a tudomány azonnal megáll, mihelyt szabállyá merevedik, mihelyt törvény lesz belőle (...) már nem juthatnak alapvető felfedezésekre, csak azok, akik kételkednek és akik közé Freudot számítom, tégedet és jómagamat. Freudot szinte megbénítja az a gyászos hiedelem, hogy okvetlenül muszáj nevet adni a dolgoknak, felmutatni őket - de tehetsége ellensúlyozza ezt a hajlamát. Tehetséges vagy te is, de mivel alkatodnál fogva annyi hálát érzel iránta, nem veszed észre, hogy az az óriási felnőtt - kalap - amelyet azért visel meggyötört fején, hogy semrni se jusson be oda vagy onnét ki - nekünk, gyerekeknek, csak játék, semmi más".

79 A tudományos munkának és a privát jellemvonásoknak a szinkrona felismerhető Ferenczi Sándor élettörténetében. Érvényes volt reá Nothnagel mondása, hogy „csak jó ember lehet jó orvos"

80

. Az pedig nyilvánvaló, hogy - miután „a szeretni vágyó, amellett aggodalmas, félénk gyermek örökké él az emberben" és „minden későbbi szeretés, gyűlölés és félés csak átvétele (...) oly érzelemhullámzásoknak, melyek a legkorábbi gyermekkorban keletkeztek"

81 - a miskolci évek alapvetően meghatározták az „enfant terrible" sorsát, pályáját. IRODALOM ÁDÁM Péter 1985. Ferenczi Sándor és Georg Groddeck kiadatlan leveleiből. Világosság, 26. évf. 768-774. BENEDEK Miklós 1986. Ferenczi meg a többiek. Észak-Magyarország, 42. évf. jan. 18. 79 Idézi: ÁDÁM P. 1985. 772. p. 80 A mondást Ferenczi alkalmazta az Albert Eduárd halálakor írt nekrológiájában. Ld. (szerk.) Mészáros J. 1999. 66-67. pp. si FERENCZI S. 1912. 33. p.