Levéltári Évkönyv 8. (Miskolc, 1997)
Fazekas Csaba: „Mi, Isten képét viselő szegények . . ." (Források a miskolci koldusok 18-19. századi történetéhez)
az alacsony alamizsna miatt okvetetlenkedő tanácsosokat, hogy csak ne izguljanak, hiszen a jóléte miatt irigyelt Angliában rengeteg szegénygondozó működik, mégis ott vannak, akik éhen halnak, míg ez nálunk még nem fordult elő. (Ld. 22/b. sz.) Két évvel később maga is döbbenten számolt be a kétes dicsőségről, hogy Borsod megye ezen a téren is utolérte a Nyugatot. (Ld. 24. sz.) Ekkor^ Póts András keserűségében felajánlotta lemondását is, néhány év múlva azonban újra tevékeny szerepe volt a megye koldusügyeiben. 21 Az elképzelés sikertelenségének oka nemcsak a befolyt kevés adományban kereshető, hanem abban is, hogy a rászoruló szegények nyilván hamarosan újabb házaló kéregetéssel igyekeztek kiegészíteni a szűkös hivatalos juttatást, nem is beszélve a nyilván nem tartott helyi és továbbra is tömegével érkező idegen koldusok megjelenéséről, akik kiszorítása továbbra is megoldhatatlan feladatot jelentett, olyannyira, hogy az 1830-as szűkös termést hozó esztendőben megint felvetődött a koldusokról „ösmértető jegyek" kiadásával és azok általi kéregetés engedélyezésével történő gondoskodás terve. 22 Az 1830-as évek végén (bizonyára összefüggésben az 1832-36-os országgyűlés utáni liberális nemesi közvélemény kialakulásával és közéleti tevékenységével) újra felmerült a koldulás megszüntetését célzó pénzalap létrehozásának terve, de úgy, hogy most már ne egyes kijelölt koldusok járjanak a szétosztandó alamizsna után. A reformkor optimizmusa, az átalakulást általános jóléttel összekapcsoló várakozások tükröződnek abban, hogy a kortársak már nem csak a kéregetés okozta kényelmetlenségeket ítélték el, hanem magát a koldulás tevékenységét is annak minden formájával együtt. Soltész Nagy János Miskolc főbírája például egy ízben „a koldulás otsmánsága" kiirtását indítványozta. 23 A szomszédos megyék átiratai nyomán a borsodi közgyűlés újabb koldusügyi rendeletet dolgozott ki (ld. 28. sz.), majd felelevenítette a már ismertetett bizottsági munkálatokat. 24 (Ld. 30/b v 34/a-b. sz.) Miskolc vezetőinek szeme előtt lebegett továbbá más nagyvárosok példája is, akik már korábban intézkedtek a házaló koldulás általános megszüntetéséről (Id. pl. 31. sz.), 25 a szegények központi segélyezéséről. A miskolci tanács javasolta, hogy a szükséges pénzalap megteremtése érdekében emeljék fel a marhahús árát, s a különbözetet fordítsák a célra, ez a terv azonban a mészáros céhből - érthetően - nem váltott ki osztatlan örömet (Id. 30/a. sz.), de a megye is képtelennek tartotta. Ami viszont kétségtelen, hogy - megint csak a nemzeti lelkesedésben keresve az okokat - Borsod tehetősebb lakói (nemesek, iparosok, kereskedők) ezúttal jobban a zsebükbe nyúltak és őszinte lelkesedéssel adakoztak az össztársadalminak tekintett célra. (Ld. 32., 33., 36., 21 B.-A.-Z. m. Lt. IV. A. 501/e. 4149/1830. sz. 22 B.-A.-Z. m. Lt. IV. A. 501/e. 4005/1830., 203/1831., 1221/1831. sz. 2:1 B.-A.-Z. m. Lt. IV. A. 1501/a. 1838. augusztus 16. 1013. sz. 24 B.-A.-Z. m. Lt. IV. A. 501/e. 1920/1840. sz. 25 Bár ennek hatékonyságára is legjobb, ha egy kortárs véleményt idézünk: „Mivel a' koldulás Buda-Pesten tilos, tehát igen természetes, hogy a' koldusok meglehetősen megszaporodtak, min éppen nem kell csodálkoznunk, mert jól tudjuk, hogy a gyarló emberi természet minden tilos iránt rendesen kitűnő vonzalommal szokott bírni." Nagy Ignác, 1844. 43. p.
