Levéltári Évkönyv 8. (Miskolc, 1997)

Fazekas Csaba: „Mi, Isten képét viselő szegények . . ." (Források a miskolci koldusok 18-19. századi történetéhez)

meghatározott útvonalon történő visszakísérését származási helyükre stb.

14 (Illusztrációként egyet közlünk: 37. sz.) Egyébként a felvilágosult abszolutizmus idején fordult elő először, hogy az uralkodók - felismerve a szegény ügy korábbi eszközökkel történő kezelhetetlenségét - átfogó reformokkal próbálkoztak. Mária Terézia 1775. évi

15 és ILJózsef 1788. évi

16 rendeleteiből ezúttal csak azt a törekvést emelnénk ki, hogy igyekeztek a szegények alkalmatlankodását megszüntetni, azt oly módon korlátok közé szorítani, hogy vagy csak a hét meghatározott napján kéregethettek, vagy pedig csak 3-4 járóképes koldusnak engedték, hogy valamennyiüknek gyűjtsenek, azután a bevételt szétosztották közöttük. Utóbbi azért is érdekes, mert ezek a törekvések helyi szinten nem igazán valósultak meg, a század végén pedig a központi kormányszervek is visszatértek a koldulás korábbi formáihoz (pl. kolduspecsétek rászorulóknak történő kiadásához, Miskolcon ld.: 12. sz.), Borsod vármegye pedig 1800-ban ezzel ellentétes módon szabályozta a koldusügyet, meghatározott képviselőkre bízva az adománygyűjtést és annak a városi tanács felügyelete alatt történő kiosztását. (Ld. 14. sz.) Az amúgy sem sikeres elképzelést az 1816. évi éhínség nyomán betódult idegen koldusok hada végleg romba döntötte, 1823-ban újra kolduspecsétekkel igyekeztek a kéregetők számát kordában tartani. (Ld. 16. sz.) Ha abból indulunk ki, hogy „minden rendelet annyit ér, amennyit betartanak belőle", akkor az egykori vármegyei statútumok erélyéről - mint láttuk nem nyilatkozhatunk superlativusokban. Helyi (városi) szinten ugyanakkor vannak adataink arra, hogy a 18-19. század fordulóján a miskolci tanács megpróbálta érvényesíteni akaratát saját koldusai érdekében. Erre utal például az „igazolt" (koldusjelvénnyel rendelkező) koldusok templombajárási kötelezettsége, a rájuk felügyelő külön koldusbíró alkalmazása (ld. 6. sz.), koldustarisznyáját más polgárnak kívánó kéregető illetve az alamizsnára keresőképes fia miatt jogtalanná vált személy megbüntetése (Id. 7., 10. ill. 13. sz.), a csavargók meggátlása iránti erőfeszítések (Id. 8-9. sz.) stb. Külön érdekes forráscsoportot alkotnak a koldusok saját kérvényei, melyekben többnyire saját sanyarú sorsuk (a valóságtól minden bizonnyal nem sokban különböző) ecsetelésével és bibliai idézetekkel igyekeztek a hatóságok és polgártársaik jóindulata által körülményeiken javulást elérni, nem egyszer a konkurens kéregetők távoltartását kérve. 1824-től megszaporodnak a szegényekkel kapcsolatban keletkezett dokumentumok, a lassan a reformkor - mozgalmas közéletet hozó - periódusába lépő vármegyei közgyűlés ugyanis ettől kezdve a miskolci tanáccsal együtt rendszeresen küldött ki koldusügyi bizottságokat a kérdés orvoslására. Az 1820-as évek közepén működött vármegyei testületet a rendkívül elszánt Póts András táblabíró vezette, aki nemcsak részletes terveket dolgozott ki, hanem hivatalos irataiban néha hol a korabeli Nyugat-Európa szegényügyéről, hol a távol-keleti 14 Ld. pl. B.-A.-Z. m. Lt. IV.A. 501/f. XI. I. 81. (1775.); 501/e. 358/1796., 2633/1800., 2733/1818. stb. 15 Linzbauer, Francisais Xaverius, 1852-1861. Tom. III. 686-699. p 16 Csizmadia Andor, 1977. 31-32. p.