Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Kun László: Politikai harcok Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1956. november 18.-december 11. között
Borsod még Pestre is feljön. Akart jönni Borsod, de lebeszélték. Egyetértettünk eddig a munkástanács azon határozatával, hogy normalizáljuk az életet. Látjuk, hogy mennyire segít a kormány bennünket, éppen ezért azokhoz csatlakozom, akik azt mondják, mutassuk meg egy huszonnégy órában erőnket, lássák, hogy a munkásosztály (és? ) az egész magyar nép egy. De ne feledkezzünk meg arról, hogy mi vagyunk mindenért felelősek, a munkástanácsoknak még fokozottabban kell azon dolgozni, hogy a gazdasági élet normalizálódjon, még a sztrájk alatt is azon törje a fejét, hogyan tudja az életet normalizálni ... Ha le kell állni, leállunk, ha vér kell folyjon, vér fog folyni, de ha dolgozni kell, akkor dolgozni is tudunk. Én a határozat mellett vagyok és az egész Borsod megyében az fog történni, ami itt születni fog.”117 A KMT december 8-i ülésén elfogadott határozat „kimondotta és elrendelte az országos általános sztrájkot 11-én 0 órától 12-én 24 óráig.” A KMT sztrájkfelhívását a Szabad Európa Rádió azonnal közölte. A KMT kormányellenes támadásának szerves kiegészítője volt a vidéki nagyvárosokban szervezett provokációsorozat. December 9-én délután 2 órakor a miskolci Petőfi téren egy kisebb asszonycsoport gyülekezett, „hogy lerója tiszteletét a népi megmozdulásban elesettek emléke iránt.” Az utcai járókelők egy része csatlakozott a Himnuszt és a Szózatot éneklő csoporthoz, és így néhány száz fő részvételével nőtüntetés verbuválódott össze — nyilván nem függetlenül a december 4-i budapesti hasonló megmozdulástól. A nőtüntetés az ellenforradalmi provokáció rendkívül veszélyes válfaja volt. Vitathatatlan ugyanis, hogy a résztvevők nemétől teljesen független ugyanolyan ellenséges funkciót töltött be, mint általában minden ekkor lejátszódott kormányellenes megmozdulás. Az összeverődött tömeg azonban lehetőséget teremtett a szélsőséges elemek számára is, ezen túlmenően fennállt az a reális veszély, hogy a jobboldali elemek belelőnek a menetbe, s rásütik a kommunistákra, hogy ártatlan asszonyokat gyilkolnak. A karhatalom figyelembe véve a körülményt, valamint, hogy a járókelők nem csatlakoztak a Kossuth-szoborhoz tartó menethez, a jobboldal számára váratlanul — ahelyett, hogy szétverte volna a tüntetést — biztosította azt. A Kossuth-szobornál ismét elénekelték a Himnuszt és a Szózatot, majd visszaindultak a Szemere utca és a Népkert irányába. A Széchenyi út és a Szemere út sarkán a maximum 1000 főre becsülhető férfiakból és nőkből álló tömeg jelentősebbik része hazament,118 s a belvárosban néhány száz főnyi középiskolás diák, fiatal suhanc — szemben a tüntetés első szakaszának „néma” jellegével — kormányellenes jelszavakat hangoztatva randalírozni kezdett. A karhatalom határozott fellépése azonban véget vetett a provokációnak. 9-én délután egyértelművé vált egy nagyon fontos körülmény. A munkástanácsok által delegált „munkásrendőrség” több tagja részt vett a tüntetés második szakaszában. (Ez egyben arra is rávilágított, hogy a jobboldal miért tartotta olyan fontosnak a munkástanácsok által kreált karhatalmat.) Ezt látva a szovjet városparancsnokság felkérte az illetékes szerveket, hogy fegyverezzék le és oszlassák fel a „munkásrendőrséget”, ami 9-ről 10-re virradó éjjel meg is történt.119 A KMT sztrájkfelhívásának nyilvánosságra kerülése, a Szabad Európa adásai, az utcai demonstráció kirobbantásán munkálkodó budapesti szervezők, s a december 9-i nem túl jelentős, de a hírek által megnövelt — felfújt események feszült helyzetet eredményezte к a megyében — mindenekelőtt Miskolcon. A jobboldal dühét csak fokozta, hogy a kormány rendkívül határozottan reagált a KMT sztrájkfelhívására: december 10-én feloszlatta a központi munkástanácsokat, és bevezették a rögtönbíráskodást. 272
