Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)

Seresné Szegőfi Anna: Miskolc város víz- és csatornahálózatának történetéből, 1884-1944

Meghatározták a havonta fogyasztható vízkontingenst is, ez példánk esetében 30 m3 volt. Ennek kiszámítása úgy történt, hogy a vizes helyiségekért fizetendő havi vízdíjat elosztották a 20 fillérben megállapított egységárral. A vízkontingenst 50%-kal lehetett túllépni, ez esetben a túllépés m3-enkint 24 fillérbe került. Az 50%-os túllépést éves szintre vetítették ki, s aki ezenfelül is használta a vizet vízpazarlónak minősült és büntetést fizetett. A túlfogyasztások kifizetésére azonban nem mindig került sor. Az 1914. október—1915. február, valamint az 1915. október—1916. február közötti időszak túlfogyasztásait pl. törölték, mert az esős időjárás miatt zavaros volt a víz, érthető, hogy a csapokat túlfolyatták.58 Fokozta a nehézségeket, hogy a háborús időkben a meghibásodott berendezéseket szerelőhiány miatt nem tudták karbantartani, de a hibás vízmérő órákat sem tudták a fém-rekvirálás miatt kicserélni. A sorozatos túlfogyasztások arra indították a közgyűlést, hogy 1916. január 31-én megemeljék a fogyasztható vízkontingenst 25%-kal, s ennek kapcsán az egységárat 16 fillérre szállították le. Az intézkedés érdekessége, hogy 1913 áprilisában - Pazár István javaslatára - szabályrendelet hiányában 16 filléres kulccsal számították a vízkontingenst, a belügyminiszter azonban túl soknak találta a fogyasztható mennyiséget és akkor nem engedélyezte.59 1916-ban is volt ellenvetése, sokallta a napi 5600 m3 -es fogyasztást, de ekkor a város már a háborús viszonyokkal tudta indokolni a mennyiséget: a katonai laktanyák, kórházak és táborok fogyasztását mintegy 1600 m3 -re becsülték. A szivattyúk teljesítőképessége egyébként napi 7000 m3 volt, így a belügyminiszter hozzájárult a 25%-os emeléshez.

A vízvezetéki és csatornaüzem zárszámadása az évek múlásával egyre kevesebb maradványt mutatott fel. 1913-ban 145 ezer korona, 1914-ben 66 ezer korona, 1915-ben 43 ezer korona volt a pénztári többlet, 1923-ban pedig 3 ezer a fedezethiány. Ez utóbbi következményeként 50%-kal megemelték a vízdíjakat 1923. november 1-től.60

Az üzemigazgatás történetéhez szorosan kapcsolódik a vízműigazgató Pazár István személye. A vezeték- és csatornahálózat építésének időszakában már sok szó esett az egyéniségéről, egyesek dicsérettel emlékeztek meg energikus magatartásáról, mások viszont ezt agresszivitásnak tartották. Különösen súlyos összeütközése volt a Világítási és Vízmű rt. igazgatójával azt követően, hogy Pazár István az építésvezető főmérnök leváltását követelte mondván, hogy tiszteletlenül beszélt vele és a polgármesterrel.61 A részvénytársaság igazgatója a polgármesterhez fordult jogorvoslatért, kérte, hogy konkrét vádakat közöljenek s abban az esetben azonnal felfüggeszti a mérnököt. A levélben Pazár István személyéről is szó esik „tagadhatatlan kemény tárgyalási modorá”ról, „incollegiális eljárása”-iról. Az iratokból nem derült arra fény, hogy az építésvezető és Pazár István kölcsönös vádaskodásaiból melyik volt az igaz, annyi bizonyos, hogy a polgármester nem kérte a mérnök felfüggesztését. Pazár István leveleit és jelentéseit olvasva erős akaratáról, szókimondásáról meg lehet győződni. Leveleinek hangja különösen elüt a korszakban olyan nagy mértékben elharapódzott tekintély tisztelettől átitatott közhivatali levelekétől. Különösen hiányzik nála a legelemibb tiszteletadás akkor, ha laikus vezetőkkel szemben kellett megvédenie szakmai álláspontját. A város vezetése azonban értékelte szaktudását, szervezőképességét és fáradhatatlan energiáját, s igyekeztek elsimítani a vállalkozókkal, szakértőkkel, sajtóval történt összetűzéseit. A személye ellen legtöbb kifogást Mikszáth Kálmán főispán emelte. A vízműnek a 30-as években tetőződő problémáiért szinte egy személyben Pazár Istvánt tette felelőssé. Ha a politikai viszonyok alakulásai nem késztetik Mikszáthot lemondásra, keresztülvitte volna, hogy Pazárt leváltsa a város az igazgatói posztról. 1930-ban így írt róla a belügyminiszternek: „a miskolci vízmű igazgató személyét háttérbe kell állítani s hatáskörét a már meglévő vízvezeték puszta adminisztrációjára szorítani.”62 Pazár István 1937-ben saját kérésére nyugdíjba vonult, s nyugdíjazása alkalmából a városi jegyzőkönyvben az alábbi sorokat örökítették meg:

194