Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Seresné Szegőfi Anna: Miskolc város víz- és csatornahálózatának történetéből, 1884-1944
A tisztázatlan helyzetben 1917-ben ismét megkísérelte a város, hogy szabályrendeleteinek belügyminiszteri jóváhagyását kieszközölje. 1917. november 22-én terjesztették fel az 1912-ben készült három szabályrendeletet.50 A jóváhagyást a belügyminisztérium ez esetben azzal utasította el, hogy egyetlen mindenre kiterjedő szabályrendeletet kell készíteni. Az összevont és belügyminiszterileg is jóváhagyott szabályrendelet 1923. május 17-én kelt.51 Ennek értelmében a város közüzemének fenntartására „Miskolc thj. város vízvezetéki és csatornázási üzeme’ néven altruista jellegű városi üzemet létesít. Az üzem vagyonát a város többi vagyonától elkülönítve kezelik, vízvezetéki és csatornázási pénztárt létesít a város. Az üzem feladata a lakosság ivó- és használati vízzel való ellátása, a csapadék- és szennyvizek eltávolítása, megtisztítása, az épületek víz- és csatornaberendezéseinek javítása, karbantartása. Az üzemvezetés legfelsőbb szerve a törvényhatósági bizottság közgyűlése. A közgyűlés állandó felügyeletet és ellenőrzést gyakorol az üzem működése felett, és néhány esetben közvetlenül dönt az üzem munkájáról. A közgyűlés a döntés jogát főként az alapvagyont érintő ügyekben tartotta meg magának, ilyenek az ingatlanvétel és -eladás, a költségvetés, a mérlegkészítés, a beruházások feletti döntés, az alaptőke esetleges befektetése, az egyezségek és szerződések megkötése. A használati díjak meghatározása, mérséklése és elengedése is ebbe a körbe tartozott. A legfontosabb személyi kérdésekben is a közgyűlés döntött, megválasztotta az igazgatót, a mérnököt és a közvetlen irányításra 12 tagú üzemi bizottságot küldött ki. A városi tanács is kapott szerepet az üzem igazgatásában, előkészítette a közgyűlési határozatokat, a költségvetés keretein belül anyagbeszerzéseket engedélyezett, s legfontosabb feladatként ellenőrizte az üzem pénztárát. Az üzem személyzetét a közgyűlés által élethossziglan választott igazgató irányította. A létszámot első ízben a már említett határozati úton 1916-ban állapították meg, e szerint 10 fő az üzem személyzete; gépészmérnök, két könyvelő, irodatiszt, két vízmester, két szerelő, két gépész, két gépápoló és hivatalszolga.52 Az 1923-as szabályrendelet a létszámot bővítette két pénztárossal, műszaki tiszttel, két szerelővel, egy csatornaellenőrrel és az igényeknek megfelelő számú rajzolóval és napszámossal. Munkaköri kötelességük és díjazásuk a városi tisztviselőkkel volt azonos, kötelező volt mindaz, ami a városi alkalmazottaknak „a hivatali teendők pontos végzését a felekkel való bánás módot, általában a hivatali magatartást illetőleg is.”53 Az üzem személyzete nyugdíjjogosultságot is alkalmazotti minőségben szerzett, egy részüknél beszámították az építés ideje alatti munkaviszonyát is. Az üzem legfontosabb igazgatási feladata a város vízhasználatának biztosítása, a csatornahálózat kezelése volt: a lakosság ivó- és használati vízzel való ellátása, a csapadék- és szennyvizek elvezetése, tisztítása. Megkülönböztették a közterek, utcák, parkok locsolására, tűzoltásra, csatornaöblítésre történő közérdekű vízhasználatot, amit a tűzcsapokból nyertek, és az utcai közkutak, valamint a házi csatlakozások segítségével magáncélra történő vízhasználatot. Ez utóbbit további négy .csoportra osztották fel: az első csoportba a lakások, telkek, üzlethelyiségek és műhelyek; a második csoportba a közhivatalok és kulturális intézmények; a harmadik csoportba olyan vállalatok, amelyek a vizet a közönség fogyasztására szolgáltatták ki pl.: szállodák, kávéházak; a negyedik csoportba pedig azok a vállalatok tartoztak, amelyek a vizet ipari célokra használták. Az egyes csőportok a víz- és csatornabekötési kötelezettség, a vízdíj- és csatornailleték, valamint a vízkontingens szempontjából más-más elbírálás alá estek. A fenti csoportosításra tekintet nélkül a várost négy övezetbe sorolták a közművesítés mértékétől függően. Az első övezetbe 191
