Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Seresné Szegőfi Anna: Miskolc város víz- és csatornahálózatának történetéből, 1884-1944
A rendszer egyik legfontosabb és egyben legproblematikusabb részei a házi csatlakozások. A rendszer egységes kezelése és ellenőrzése érdekében a házi csatlakozások műszaki adatait apró részletességgel leírták és kötelezték a háztulajdonosokat, hogy építési tervet készítsenek, s azt előzetesen mutassák be a mérnöki hivatalnak. Külön kellett azokról a tulajdonosokról is intézkedni, akik már kiépítették házi vezetéküket s az esetleg nem felelt meg a követelményeknek. A hálózat építése közben a felmerült utcabontások miatt elhatározták, hogy együtt épüljön a csatorna és a házi csatlakozás a város pénzén, amit 3 éven belül kell a tulajdonosoknak visszafizetni. 1910. június 27 én először csak a csatlakozó idomdarabok beépítéséről hoztak határozatot, majd az utcaburkolatok épségének érdekében a házi csatlakozások csöveinek lefektetéséről is.3 3 A házi csatlakozások építése ennek ellenére sem volt zökkenőmentes. Pazár István 1910. július 5-én a közgyűlési határozat erélyesebb végrehajtását sürgette.34 A tanács végül falragaszokon hívta fel a lakosságot a házi vezetékek terveinek elkészítésére és bemutatására, minden segítséget megígért, szakmai tanácsadást rendszeresített. Végső megoldásként az látszott a legcélszerűbbnek, ha a tervezési határidők lejárta után az igazgatóság elkészíti a terveket, s esetleg a tulajdonosok kárára is erőszakkal megépíti a házi csatlakozásokat. A csatornahálózat legérdekesebb és egyben legértékesebb része a szennyvíztisztító telep volt.35 Fájdalmas vesztesége a városnak, hogy 1944-ben elpusztult. 1898-ban a szakértők már megállapították, hogy a város legjobb esetben is csak ideiglenesen kaphat arra engedélyt, hogy közvetlenül a Sajóba vezesse a szennyvizét, s javasolták tisztítóberendezés tervezését már a csatornáéval egy időben. Az elválasztott rendszerű csatorna gondolata is úgy vetődött fel, hogy a tisztítóberendezést csak egyenletes ütemű üzemre lehet építeni, ki kell tehát iktatni a változó vízbőségű csapadékcsatornákat a tisztítóberendezésből. 1907-ben a város általános vízjogi engedélyében még szerepelt, hogy nagy esőzések idején tisztítás nélkül is a Sajóba bocsátható a szennyvíz. 1910-ben a tisztítóberendezés terve ennek megfelelően alakult; iszap- és homokfogók után oldó és kiegyenlítő medencékbe került volna a szennyvíz, innen a túlfolyókon át 2 m-nél magasabb vízállás esetén közvetlenül a Sajóba, alacsony vízálláskor oxidáló testekre, majd utóülepítőbe is. A minisztérium azonban ragaszkodott ahhoz, hogy tisztítatlanul még magas vízállás esetén sem kerülhet szennyvíz a folyóba. Emellett lépett fel a halélettani és szennyvíztisztító kísérleti állomás is és a MÁV miskolci igazgatósága. 1911. december 21-én tartottak helyszíni szemlét a tisztítótelepen. A MÁV szakértőjének jelenlétét az indokolta, hogy a tisztítótelep szomszédságában volt az a szivattyútelep, amelyik a személy- és teherpályaudvar kazánjait látta el, s aminek vizét mosásra és mosdásra is használták. Érthető módon tiltakozott megbízottjuk a víz bármilyen mértékű szennyezése ellen. A halélettani állomás mondhatnánk „hivatalból” tiltakozott a Sajó továbbszennyezése ellen, bár a vízvezetéki igazgató sűrűn hangoztatta, hogy nem szennyezi Miskolc csatornája sem jobban a Sajót, mint amilyen szennyezett állapotban kerül a város körzetébe a víz. A tisztítóberendezés körüli vitát fokozta az a tény, hogy 1912-ben kapta meg a város az üzemeltetési engedélyt a megszorításokkal és kifogásokkal egyetemben, s ekkorra már felépült a berendezés. így történhetett, hogy az egyébként is „erőszakosnak” ismert Pazár István epés megjegyzéseket tett, amikor a belügyminisztérium a berendezés befogadóképessége ellen emelt kifogást: „A részletekre vonatkozóan megjegyzem, hogy az iszapfogó már teljesen kész, ezen tehát nem változtathatok. Hogy céljának meg is fog felelni, azért elvállalom a felelősséget. A belügyminiszter úrnak idevágó megjegyzése egyébként is érthetetlen és megokolatlan.” „A főcsatorna szabad kitorkolása, amely a belügyminiszter úr szerint nem engedhető meg, már rég elkészült. Ha ezzel a kitorkolással addig vártam volna, amíg a belügyminiszter úr hatósági bizottságunknak 1910. év július 187
