Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Nemesik Pál: Adatok a borsodnádasdi munkásság betelepedéséhez, munkamegosztásához és migrációjához, 1864-1909
De mint az minden új ipari létesítmény esetében fennállott, a parasztból lett munkások közül sokan éreztek nosztalgiát a mezőgazdasági munka után, ahol nem fújt a gyár, nem zavarták az embert, mint az üzemen belül, s nem egreciroztatták katonás szigorral. A kétlakiak közül igen sok „leköszönt” a gyártól, ha eljött a szántás-vetés ideje, vagy éppen az aratás munkájára készülődött a család. Természetes, hogy az üzemben fellépő munkahiány ezért a kétlakiakat sújtotta nagyobb mértékben, mint a telepített munkásokat. A kétlakiak könnyebben átvészelték a termelési válság időszakát, s átmenetileg megtalálták számításukat az otthoni munkában. A századfordulóra kezdett funkcionálni a nyugdíjrendszer. A társulat munkásai 1858-tól részesültek nyugdíjban, s a kifizetett nyugdíjak összege 1909. évben elérte a 234 603 82 Koronát.32 A 70-es és a 80-as években alkalmazott első munkásgeneráció a századforduló idején érte el a nyugdíjas korhatárt, és a társulaton belül kialakított rendszer szerint részesült nyugdíjban, ismét mások végkielégítésben. Nádasdon 33 munkás nyert nyugdíjazást a napló adatai szerint. Ismét mások elöregedvén, és a család kellő támogatásának hiányában otthonra találhattak a társulat nyugdíjas otthona ban.33 Tény, hogy nem volt a magyar társadalomban más munkásrétegnek olyan szervezettségű a szociális ellátottsága, mint a rimamurányinak. Az egyéb okok között ritkán ugyan, de mégis felbukkan egy-egy indoklás, amely a munkások osztályharcos magatartására enged következtetni. Előfordul szavazás miatti, sztrájk miatti elbocsátás. Feltételezem, hogy a korábbi munkamegtagadások mögött is szép számmal lappangott olyan eset, amelynél a felmondás okát inkább a munkáltatóban kell keresnünk, mint a munkásban. Már a korábbi, a „fekete könyv”-eket elemző tanulmányomban igazolást nyert, hogy Nádasdot sem lehetett hermetikusan elzárni azoktól az ideológiai tanításoktól, amelyek a századforduló idejére utat törtek minden üzembe, és egy-egy lépéssel előbbre vitték a munkásosztály önfeíszabaditó harcának ügyét: gazdasági és politikai követeléseinek teljesítését. Eddig nem ismert dokumentumokra találtam a II. sz. munkásfelvételi naplóban. A napló utolsó lapjain időrendi sorrendben közük a társulat üzemeiből elbocsátásra ítélt munkások névsorát. Figyelmeztetőül a nádasdi gyár vezetői részére, hogy munkásfelvétel esetén minden esetben szűrjék ki azokat, akiket a Rimamurány persona non grata-knak bélyegzett meg. Kötelesek voltak ezeket távol tartani a rimái munkáskolóniáktól, üzemektől. Semmiféle gazdasági, hasznossági szempont nem indokolhatta ezeknek a felvételét. Tanulmányom terjedelme nem teszi lehetővé, hogy ezeknek a munkásoknak a névsorát közöljem; joggal megilletné őket, hogy az utókor ismerje valamennyiőjüket. Hiszen a szocialista eszmék terjesztői voltak olyan korban, amikor még keveseknek adatott meg a tisztánlátás, mégis elkötelezték magukat a szocialista forradalom ügye mellett. Rövidített formában közlöm: az elbocsátott munkások számát, az elbocsátás idejét és helyét, valamint az indoklást, ami miatt hontalanokká váltak a rimái üzemekben. Az V. sz. táblázat tartalmazza az adatokat. A kimutatás leltárszerű, de ebben a formájában is meggyőző. Érzékelhetővé teszi a munkásmozgalom progresszivitásai, a megmozdulások láncreakcióját. A szigorú intézkedések csak látszólagos nyugalmat eredményeztek a munkástelepeken. Hamarosan újra jelentkeztek az osztályharcos megmozdulások, tiltakozások, sztrájkok. Általában az a vélemény alakult ki, hogy a rimái munkásság nem volt annyira forradalmi, mint a többi munkásréteg. Ezek az adatok határozottan megcáfolják ezt a feltételezést. A dokumentumok publikálásával a munkásmozgalom-történet iránt érdeklődőknek kívánok eddig ismeretlen adatokkal szolgálni, amelyek megkönnyíthetik a sztrájkmozgalmak tanulmányozását. 169
