Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Nagy Géza: Adatok Karcsa község közigazgatásának történetéhez
Mivel a kő kifuvarozása igen nagy terhet rótt a falura, volt olyan gazda, és nem is egy, aki nem akarva tönkretenni járójószágát, inkább a kivándorlást választotta úgy, hogy a jószágot eladta, mert a kivándorlás költségei abban az időben egy pár ökör árát is elérték. Igaz, a kanadai kivándorlás nem véletlenül történt, hanem jegyzői segítséggel, miután a közmunka végzéséről szóló értesítés mellett a jegyző mindenkinek tanácsolta ezt a megoldást. Ugyancsak ebben az időben vesz a falu egy házhelyet a mai Táncsics Mihály utcában, a rajta levő nádfedeles házzal együtt azzal a céllal, hogy majd községházát építenek rajta. Minden család, ületve adófizető 15 békebeli forintnak megfelelő összeget fizetett a házhelybe, azonban a községháza itt soha nem épült fel, hanem a felszabadulásig állt rajta a nádfedeles ház. Gyűlések tartására és egy szobáját a háznak csendőrpihenőként használták a felszabadulásig. Az 1930-as évek a közigazgatás területén nem sok eseményt mutatnak. A 30-as évek vége felé újra átszervezésre került a körjegyzőség, bár ez csak a nevét érintette, mert az eddigi Karcsai Körjegyzőség helyett Pácini Körjegyzőség lett, de a székhely Karcsa maradt, és elcsatolták a bodrogközi járástól hozzácsatolva a sátoraljaújhelyi járáshoz. Még annyi változás történik, hogy Ulicsák Jánost az addigi segédjegyzőt körjegyzővé nevezik ki. Ulicsákot a faluban nem szerették, mert egyrészt a szomszéd faluból származva úgy akarta feledtetni paraszti származását azzal, hogy kutya módjára beszélt az emberekkel. Úgy bánt a hozzája forduló adófizetőkkel, mintha azok szolgái lettek volna. Csak a tornácon hagyott kalappal lehetett hozzá bemenni. Ugyanakkor igazi szolgaiélek volt a felsőbbséggel szemben. Még a beosztottjai is kinevették, mert a szolgabíróval ha telefonon beszélt vigyázz állásba merevedett és amikor befejezték vele a beszélgetést, mélyen meghajolt.4 2 Sokkal inkább kedvelték beosztottjai közül Mattyasovszky Bélát, aki mindig emberi módon beszélt, és az ügyintézésben is emberséges volt. „Az 1940-es évek első fele a háború jegyében telt el. Ahogy azonban haladtunk beljebb, egyre nehezebb lett a helyzet. Bevezették a beszolgáltatást és a jegy rendszert. 1941-től rendszeresen osztottak jegyet a községházán. Kezdetben még csak cukorra és petróleumra adtak. Kicsit furcsán hangzik, de igy igaz, hogy Karcsán a cukoijegy bevezetése után magasabb lett a cukorfogyasztás, mint addig. A cukorjegyek kiosztása után ugyanis mindenki kiváltotta és elfogyasztotta a cukrot sajnálva a cukorjegy érvénytelenné válását. A cukor- és petróleumjegyet rövidesen követte a többi, a fontosabb élelmiszerekre kiterjesztett jegy. Az év közepén vásárlási könyvet kaptak a családok, amelybe a szappan, textil- és lábbelivásárlást a kereskedők kötelesek voltak bevezetni. Ezáltal ellenőrizni lehetett, hogy ki hányszor vásárolt. És csak a megszabott mennyiséget lehetett ezekből a cikkekből vásárolni.”43 Bevezették a beszolgáltatást, megszabták az évi fogyasztható kenyérgabonamennyiséget, s hogy ezt ellenőrizni tudják, bevezették a vámőrlési engedélyek kiadását is. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a lakosság a malmokban csak akkor őrölhetett, amikor arra a jegyzőségtől engedélyt kapott. így ellenőrizni lehetett a terményfelhasználást, mivel az engedély mindig megszabta az őrölhető mennyiséget.44 1944 húsvétja előtt két héttel olyanná vált a falu, mintha gyászba borult volna. A körjegyzőség rendeletére ugyanis mindenkinek sötét színűre kellett a házát meszelni, hogy a házak a repülőknek minél kevesebb célpontot nyújtsanak.45 Október végén még ettől is súlyosabb lett a helyzet. A jegyző kidoboltatta, hogy minden lábasjószágot fel kell hajtani az újhelyi rétre. Az emberek ezt nem akarták és még 9* 131
