Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Nagy Géza: Adatok Karcsa község közigazgatásának történetéhez
úgymint: Erdei András, Erdei István — Vajdacski — Dudás Mihály, Tót György Lukai — Borcsik Janos, Hangatsi Janos, Matyi János, Bányacski András, Vaszily István, Barati András Kis-Kövesdi — Szabó György, Gál János, Lebo György, Jankó István Páczinyi — Gecse János, Molnár Imre Karosi lakosokot, kik mindnyájan a p.p.r.t 164. § értelmében figyelmeztettek az egyenes igazság bevallására — melynek következtében akint halgatattak ki.”28 A tanúk vallomásaikkal alátámasztották a község lakóinak állítását, mert hiszen mind szolgalegények voltak Karosán, s korábban ők is hordták az épület- és tűzifát minden esztendőben gazdáik udvarába. Bár minden a lakosság igaza mellett szólt, a pert mégis a földesúr nyerte meg. Ez abban az időben természetes volt. A földesurak ugyanis minden olyan területre, amelynek használatáért nem kellett a jobbágyoknak szolgáltatást teljesíteni, igyekeztek rátenni a kezüket, s ebben a vármegye is segített nekik. Végtelenségig lehetne sorolni az igazságtalan döntések és intézkedések listáját, de azt hiszem ez is elég meggyőzően bizonyítja, hogy miért nem szerette, miért nem tisztelte a falu lakossága az akkori közigazgatást. Hiszen onnan nem várhatott soha jogorvoslatot sérelmeire, mert mindig a földesúri igazság volt az erősebb és a vármegye, akárhogy sikerült is a falu igazának bizonyítása, mindig a földesúrnak adott igazat. Közigazgatás a Tanácsok megalakulásáig A közigazgatás átszervezésére nem sokkal a kiegyezés után sor került Magyar- országon, mivel az uralkodó osztály újra csak a maga számára akarta biztosítani a hatalmat. Nemhogy az 1848-ban elfogadott XXIII., XXIV. törvénycikket fejlesztették volna tovább, hanem a nyílt szavazás és a virilizmus bevezetésével a maguk számára teremtettek kedvező helyzetet. „A virilizmus, mely a megyékben a nagybirtokosok és a jómódú polgárok, középbirtokosok . . . döntő súlyát biztosította, sokkal kedvezőtlenebb volt a cenzusos választójognál, mert konzerválta a fennálló társadalmi-politikai struktúrát, gátat vetett annak az egyébként természetes folyamatnak, hogy a gazdasági növekedéssel párhuzamosan egyre szélesebb rétegek jutnak választójogosultsághoz.”29 Mindez éles vitát váltott ki az országban, de a kormány 1871. június 8-án megalkotott XVIII. törvénycikkben még ennél is tovább ment, amikor „a törvényhatósági törvény kiegészítése képpen és ennek szellemében alkotta meg a községek rendezéséről szóló törvényt, amely a törvényhatósági joggal nem rendelkező városokra és falvakra vonatkozott. A községnek nem volt politikai jogköre és felirati joga, a megyétől és a kormánytól érkező rendeleteket vita és határozat tárgyává nem tehette, hanem feltétlenül végre kellett hajtani. Ezzel szemben a községek elég széles körű autonómiát kaptak különösen a költségvetés és vagyonkezelés terén. A községi törvény intézkedései a falvakat (kis- és nagyközségeket) politikaüag úgyszólván teljesen a megye alá rendelték. Igaz ugyan, hogy a községi elöljáróság tagjait a képviselő testület jelölte és a falu választóközönsége választotta nyílt szavazással három évre (a választáson a szolgabiró csak elnökölt), de a falvak legfontosabb tisztviselője, a községi adminisztráció tényleges vezetője a községi jegyző volt (illetve több kisközségben együttesen a körjegyző). A jegyzőt is választották, de életre szólóan. Ugyanakkor a jegyzőt egyedülálló példaként, a megyei törvényhatósági bizottság közigazgatási úton elmozdíthatta, mig a községi képviselő testület csak bírói utón folytathatott ellene 125
