Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Nagy Géza: Adatok Karcsa község közigazgatásának történetéhez
őnagysága biztatta a tanút, hogy nem kívánja magának tulajdonítani azt a földet, hanem őnagysága halála után a tiszt, nevezet szerint Dobozi uram, noha Szabó György ellenkezett is vele, mint kastélyhoz tartozó földet elfoglalta.” Mindez még csak szépszerével bonyolódott, de amikor a karosi és a karcsai határban elkezdődött az urasági földek kikeresése, abban a helybeli lakosok semmiképpen sem akartak részt vállalni, mondván: „mi úgymond örömest kimennénk, de Dobozitól nem merünk, mert azt mondta őkegyelme, hogy kezétől meg nem menekszünk, amint hogy is Túri Miklóst, mert a Lóka-szegben két földet kimutatott, Dobozi János úgy elverte, hogy alig vánszorgott haza, és fekvő ágyból nem is kelt fel többször. Maga Túri Miklós panaszolta tanú előtt akkor betegágyában, hogy Dobozi ur a földeknek kimutatásáért lett megverése mián ki kellene múlni e világbul. Maga a tanú látta akkor testét, olyan fekete, mint a fekete süveg.”2 3 A XIX. században folytatódtak a föld visszavételek, de emellett olyan jogok is megvonásra kerültek, amelyek addig természetesek voltak. Ilyen volt pl. a legelőhasználat joga is: „1822-től a földesúr minden évben visszavesz egy-egy területet a falusi közterületből. Hiába szólalnak fel a jogtalan visszavételek ellen, hiába fordulnak a vármegyei hatóságokhoz, eredményt nem érnek el, hacsak azt nem számítjuk eredménynek, hogy a földesur ezek után csak úgy akart legelőt adni a falunak, ha az általa meghatározott bérleti dijat és az egyéb feltételeket vállalják.” 1829-re a közlegelők annyira megcsappantak a földesúri visszavételek miatt, hogy a jobbágyok és zsellérek jószágai a község kezében levő legelőn két hónap után már nem találtak ennivalót. Nem tehettek tehát a karcsaiak mást, minthogy behajtották a nádasba jószágaikat, hogy az ott található füves helyeken legeltessenek. Nem sokáig tehették azonban ezt, mert ez a tettük a földesúr tudomására jutott, aki azután embereivel a jószágokat behajtatta a majorjába, ahonnan csak az általa megszabott büntetéspénz megfizetése után hajthatták haza állataikat a falusiak. A büntetéspénz nem volt kis summa, és nagy terhet jelentett a falu számára. Ezért, hogy legelőt kapjanak és többé ne kerüljenek ilyen helyzetbe, a főispánhoz fordultak, kérve annak közbenjárását a földesúrnál a legelőadás ügyében. A közbenjárás meg is történt, de eredménye nem volt. A földesúr csak úgy volt hajlandó legelőt adni a falunak, ha a feltételeit teljesítik, illetve a bérleti díjat kifizetik. így ír erről a földesúri levél: „A karcsaiaknak mindég volt szabad legelőjük, most is van a melyért semmit se adóznak. De az úgy nevezett nádas más tekintetbe vagyon. Ez eleitől fogva olyan különös tulajdona volt a földes uraságnak, mint a vetés alá való táblája vagy házhellyé melyből disponál. Innen van, hogy ez a nádas talán az özönvitül fogva használhatatlan, nem volt ahoz a parasztnak csak közelíteni sem szabad, ha csak esztendőnkint mindenik 300 kéve nádat nem vágott és Páczinba be nem* vitte maga szekerén, ezen kívül a kutakba való csikászatot más különös nagy summa pénzen kellett felárendálniok. A szakadatlanul tartott hat száraz esztendők a nádast fundamentomostul ki száraztatván megégett s hamvaiból itt-ott igen alkalmatos legelők születtek.” A falu nem tudott mit tenni, el kellett fogadni a bérleti feltételt. Ez azután még jobban megnehezítette az amúgy is súlyos helyzetet. Ezenkívül még egy szolgáltatással több szakadt a falu nyakába.24 Hogy idáig jutottak, az nem véletlen. Hosszú idő óta érlelődött már ez a helyzet, de mindig a parasztok húzták a rövidebbet. Megpróbáltak már 1810-ben tiltakozni a legelőárenda emelkedése ellen azzal, hogy már akkor is erőszakhoz folyamodtak és jószágaikat akkor is behajtották az uradalmi legelőre. Erről így emlékeznek az írások: „A pácini uraság a karcsai határon levő Fillér-homoka nevű kaszálóját a múlt század elejétől már csak pénzért adta a szegénységnek. Minden tavasszal a pácini tiszttartó elé 119
